„Az opera az anyám, a televízió a gyermekem” – ez a mondat vált Szinetár Miklós háromkötetes önéletrajzi művének jelképévé. Egy kivételes életút ragadható meg ennyire tömören: a gyerekkortól beléivódott operai világ, és a későbbi pályáját meghatározó televíziózás összefonódása nem csupán a mesterségbeli pallérozódás szakmai élményét adja, hanem a személyiséget építő emberi közeget is. A 2024-5 folyamán megjelent trilógia egy meghatározó világhíres színházi, televíziós alkotó és örökös intézményi vezető memoárja, de egyben az elmúlt közel száz esztendő magyar művelődés és politikai történetének tükre is. Könyvszemle következik ínyenceknek.
Mesterek és tanítványok között
Szinetár – aki maga is 50 esztendőt tanított a Színház és Filmművészeti Főiskolán – sosem fukarkodott a mesterek iránti tisztelettel. Saját bevallása szerint az Operaházban töltött első években „többet tanult a folyosón figyelve, mint egyetemi előadásokon”. Az idősebb generációtól – mint Nádasdy Kálmán vagy Marton Endre – nemcsak szakmai fogásokat, hanem a színházról mint életformáról szóló leckéket kapott. A memoár egyik legszebb része, amikor arról ír: „A mester (Nádasdy Kálmán) szigorú volt, de amikor látta, hogy valamit szívből csinálok, megengedett egy hibát. Ebből tanultam meg, hogy az őszinteség többet ér a tökéletességnél.”
Tanítványairól is szeretettel beszél: sok ma elismert rendező, színész és televíziós szakember az ő osztályaiból indult: Benedek Miklóstól, Cseke Péteren és Pécsi Ildikón át Rudolf Péterig és Vidnyánszky Attiláig. Nem titkolja büszkeségét: „Ha valamire igazán büszke vagyok, az nem a rendezéseim száma, hanem a tanítványaim sikerei.” Ez a mondat jól illeszkedik vezetői ars poeticájához, amely szerint a vezető akkor sikeres, ha „hisz a saját jelentéktelenségében”. Szinetár, a legendás „Tanár Úr” régen felismerte: a művészi közösség nem körülötte forog, hanem a közös ügy körül. Vélhetően ebben rejlik vezetői és művészi sikersorozatainak egyik kulcsa.
Kollégák, viták, együttműködések
Az önéletrajz lapjain feltárul a magyar kulturális élet szinte teljes panorámája. Szinetár visszaemlékezései nemcsak főiskolai, operaházi kollégáiról szólnak, hanem tévés alkotótársakról is. A Magyar Televízió „aranykorát” – a hetvenes-nyolcvanas éveket – különös részletességgel idézi fel. Ekkoriban rendezett és menedzselt számtalan operafilmet, tévéjátékot, kulturális műsort.
„A televízióban azt éreztem, mintha gyermeket nevelnék. Hibázott, felnőtt, dacolni akart, de végül mindig az én felelősségem maradt.”
Nem hallgatja el a konfliktusokat sem: pályája során gyakran kellett egyensúlyoznia a politika, az intézményvezetés és a művészi szabadság között. Ezek a részek különösen értékessé teszik a kötetet: nem heroikus önfényezést kapunk, hanem egy ember vívódásait, aki kénytelen volt kompromisszumokat kötni, de igyekezett megőrizni integritását.
A zsidó gyökerek és a magyar értelmiség dilemmái
Az egyik legerősebb szál az identitás kérdése. Szinetár nyíltan vall arról, mit jelentett számára zsidó családi háttérrel felnőni, és hogyan változott ennek megélése a háború után, a szocializmusban és a rendszerváltás idején.
„Sokáig úgy éltem, mintha a zsidóság nem lenne kérdés. Aztán rájöttem: mások teszik azzá” – írja. Ezek a fejezetek csendet parancsolnak: egyszerre szólnak traumáról, túlélésről és az értelmiségi felelősségvállalásról.
A magyar értelmiségről alkotott véleménye sem egyoldalú. Elismeri a közösség szellemi erejét, de szembe mer nézni a mindennap előforduló gyengeségekkel is: a megalkuvásokkal, a belső megosztottsággal. A könyvről szóló egyik recenzió találóan fogalmazott: „Ez nemcsak Szinetár önéletírása, hanem a magyar értelmiség önarcképe is.”
220 rendezés – a munka és az alázat diadala
Több, mint 220 rendezés világszerte: önmagában is monumentális szám, de a könyvben inkább a mögötte álló filozófia az érdekes. Szinetár többször leírja, hogy a munkát sosem tekintette önmagáért való teljesítménynek. „Nem a rekord hajtott, hanem a kíváncsiság. Mindig érdekelt, hogyan lehet ugyanazt a történetet más közegben, más kultúrában elmesélni.”
Az olvasó számára nyilvánvaló, hogy éppen ez a kíváncsiság és nyitottság tette lehetővé, hogy ne égjen ki, hogy a sokszor rutinszerűnek látszó feladatban is találjon új kihívást. Vezetőként pedig azt vallotta: „Aki a saját nagyságában hisz, az nem tud közösséget vezetni. Aki a saját jelentéktelenségében hisz, az képes felemelni másokat.”
Humor és önreflexió – a stílus kulcsa
A háromkötetes művet szinte minden kritika kiemelkedően olvashatónak, szórakoztatónak találta. Az Index szerint „szórakoztató önreflexió és személyes humor” jellemzi, az ART7 pedig „a legvidámabb barakk kulturális kulisszatitkainak” nevezte. Egy független blogger így fogalmazott: „A könyv végére mintha a barátom mesélt volna végig egy hosszú estét, hol harsány nevetésekkel, hol fájó csendekkel.”
A humor sokszor épp ott old, ahol a történelmi súly nyomasztana. Például amikor felidézi első operai rendezését, és bevallja: „A szereplők közül csak ketten hittek bennem – én magam nem voltam köztük.”
Zárszó helyett
Szinetár Miklós önéletrajza nem csupán memoár, hanem a magyar kultúra egyik nagy panorámaképe. Tele van idézhető mondatokkal, amelyek egyszerre humorosak és bölcsek, s tele van történetekkel mesterekről, tanítványokról, kollégákról, amelyekben mindig az ember áll a középpontban.
A kötetek legnagyobb tanulsága talán az, amit maga az alkotó így fogalmazott meg: „A színház és a televízió nem rólam szól. Én csak közvetítettem valamit, ami nagyobb nálam. És ha ezt sikerült átadni, akkor volt értelme.”
A 2025-ben megjelent harmadik kötet megjelenése eredetileg a lezárás gesztusával bírt. Szinetár idén februárban jelentette be: többé nem vállal új rendezést. Nem búcsúzkodás ez, inkább egy életmű rendszerezése. Egy olvasó találóan írta: „Ez a könyv nem arról szól, hogyan lehet túlélni a viharos időket, hanem arról, hogy mit lehet megőrizni és továbbadni az értékeinkből.”
Mire az ezeroldalnyi trilógia utolsó lapjait is elolvassuk, érezzük: Szinetár története a mi közös históriánk is, ami nem zárult le – és kaput nyithatunk a jövőnkre – és a trilógia újraolvasására.
Zarándy Zoltán írása
