Sokáig a választók szemében a jó és megbízható politikus legfőbb ismérve az alkalmasság és a feddhetetlenség volt: azok számítottak hitelesnek, akik kompetensnek tűntek – vagyis képesek voltak megoldást találni a problémákra –, illetve akik szilárd integritással rendelkeztek (magánéleti feddhetetlenség, belső összhang aközött, amit mondanak és amit valóban gondolnak).
Az elmúlt évtized egyre professzionálisabbá váló politikai marketingje azonban alaposan felülírta ezt a képletet. A mesterkélt, gondosan felépített politikai imázsok fokozatosan elveszítették hitelüket, miközben egyre többen érezhették úgy, hogy a politikai elit végleg elszakadt a mindennapi valóságtól.
Ennek egyik látványos következménye, hogy olyan vezetők, mint Donald Trump vagy a brazil Jair Bolsonaro – bár az egykori dél-amerikai elnök tavaly 27 év börtönbüntetést kapott –, éppen nem szokványos, elitellenes stílusukkal és magánéleti botrányaikkal tudtak rövid idő alatt jelentős népszerűségre szert tenni.
Megbocsátható a botrány, ha kicsit is olyan, mint mi
A történet azonban nem állt meg itt. A kiábrándultság nem csupán dühöt termelt, hanem egy új elvárást is felszínre hozott: a választók egyre inkább olyan politikusokat keresnek, akikről elhiszik, hogy „közülük valók”. Nevezhetjük ezt akár autentikusságnak.
Természetesen lehet ezzel nem egyetérteni, ám az, hogy ki milyen szempontok alapján választ magának politikust, ma már egyre nehezebben határolható be.
A klasszikus konzervatív, liberális és szociáldemokrata hívószavak – mint a keresztény, a munkás, a nemzeti vagy a szabadság – mára vagy túltelítődtek, vagy elmosódtak a csoportok között, vagy részben kiüresedtek. Ennek hátterében számos társadalmi változás áll, nem mellékesen pedig az a technológiai forradalom, amely gyökeresen átalakította kommunikációs szokásainkat.
Mindez a politikai hírfogyasztók körében még erőteljesebben jelentkezik. Ma már szinte minden választópolgár eltérő valóságképpel rendelkezik, az egymástól elszigetelt, pártos valóságbuborékok pedig a mély, ellentétes és gyakran ellenséges pólusok melegágyává váltak.
Míg korábban az adókulcs mértékén vesztek össze az emberek, majd később azon, hogy ki milyen általános ideológiai vagy pártpolitikai beállítódást vall – baloldali vagy jobboldali –, mára mindez valamelyest háttérbe szorult. Egyre inkább az számít, milyen érzelmekkel viszonyul az egyik politikai oldal a másikhoz. Minél erősebb az ellenszenv a szemben álló tábor iránt, annál nagyobb az érzelmi polarizáció. És ezen az sem változtat érdemben, ha a felek esetenként hasonló állításokat fogalmaznak meg például olyan közpolitikai kérdésekben, mint a bevándorlás vagy a lakhatási válság.
Kecskeméten mindez kevésbé harsány formában jelenik meg, ám ettől még jól felismerhető. A város kormánypárti vezetése évek óta a gondosan karbantartott látszatról kommunikál: sikerkommunikációról és fejlődési narratívákról beszél, miközben a hétköznapi tapasztalat (lásd többek között a kecskeméti egyetemi alapítvány 127,5 milliárdos ügyét) és a hivatalos megszólalások egyre látványosabban távolodnak el egymástól.
Régiek vagy újak? Alkalmasak vagy alkalmatlanok? Az elit tagja, de már olyan régóta van hatalmon, hogy végleg elszakadt a mindennapoktól?
Az elmúlt hetek egyik politikai slágertémája, hogy a Tisza Pártot helyben immár konkrét nevekhez és arcokhoz lehet kötni. Az ellenzék vezető ereje úgy konferálta fel a 106 tiszás jelöltet a Fidesz jóval tapasztaltabb és régi politikusaival szemben, hogy ugyan nem rendelkeznek professzionális politikai múlttal, viszont ők civilek, orvosok, tanárok, mérnökök és vállalkozók. A kézenfekvő magyarázat szerint minderre azért került sor, mert Magyar Péter nemcsak a 2010 előtti, hanem az azt követő politikai elittel is szakítani kíván.
Nem sokkal később a Fidesz is bemutatta saját jelöltjeit. Az összkép, amelyet a kormánypárt négy kétharmados győzelem után magáról mutatni szeretne, érzékelhetően megváltozott. Ennek egyik jele, hogy Orbán Viktor 41 új egyéni jelölttel – és 65 régivel – fordul rá a választási kampányra. Ez komoly elmozdulás a korábbi választásokhoz képest, amikor éppen az volt az egyik fő üzenet, hogy nem érdemes változtatni a győztes csapaton, hiszen az alkalmasság kifizetődőbb.
Bács-Kiskun megye ebből a szempontból kilóg az országos Fidesz-mintából.
Már korábban is tudható volt, hogy a két kecskeméti választókerület közül az egyikben változtat Orbán Viktor: a jelenlegi képviselő, Szeberényi Gyula Tamás helyett a járási hivatal vezetőjét, Cseh Tamást indítják, míg az egyes körzetben továbbra is Salacz Lászlóval vágnak neki a kampánynak.
A fennmaradó négy kerületben azonban nem változtat a Fidesz, és ismét a rutinos, az elit tagjai közé tartozó jelölteket küldi ringbe. Sőt, újra indul az 1994 óta országgyűlési képviselő, 76 éves Lezsák Sándor is, aki nem mellesleg tagja annak a kecskeméti Neumann János Egyetemért Alapítványnak a kuratóriumának, amely 127,5 milliárd forint értékben vásárolt Optima-kötvényeket – az ügyben később az Állami Számvevőszék feljelentést tett.
Mi fog számítani?
A politikai „háborúba” állított technológia – az MI, a közösségi platformok és a trollfarmok – hatására az érzelmek további felkorbácsolása szinte bizonyosan tovább mélyíti majd a megosztottságot.
Ebben a közegben a politikusok elemi érdeke, hogy a hátralévő nagyjából három hónapban növeljék a hétköznapi emberek politikai részvételét. Mindezt azonban kevésbé racionális vitákon keresztül, sokkal inkább arra építve teszik, milyen benyomások alapján mondják ki a választók egy politikusról: megbízható-e, alkalmas-e, szimpatikus-e – vagy éppen nem az.
A választói preferenciák átalakulásában figyelemre méltó fejlemény, hogy egyre többen fordulnak olyan politikusok felé, akikről elhiszik, hogy „olyanok, mint ők”. Ennek egyik regionális példája a szlovákiai Egyszerű Emberek és Független Személyek pártja (OL’aNO), amely 2020-ban éppen erre az arculatra építve tudott választást nyerni.
A politikai múlttal nem rendelkező jelöltek tőkéje nem csupán abban áll, hogy még nem volt alkalmuk „bepiszkítani a kezüket”, hanem abban is, hogy könnyebben képesek azt a benyomást kelteni: értik a választók mindennapi problémáit. Vagyis két lábbal állnak a földön, és valóban a választóik között élnek és járnak.
Erre azonban önmagában nem lehet tartós politikai stratégiát építeni. Több kutatás is arra jutott, hogy a választók szemében nagyjából ugyanolyan megbízhatónak számítanak az autentikusnak, „emberinek” ható politikusok, mint azok, akik kiemelkedően kompetensek, vagy feddhetetlen integritással rendelkeznek.
Bács-Kiskunban a Fidesz, mivel nem változtat érdemben a jelöltjein, várhatóan továbbra is arra helyezi majd a hangsúlyt kommunikációjában, hogy lényegesen kompetensebb az ellenzékénél. Ezzel szemben a Tisza Párt legfőbb érve a jelöltjei mellett az, hogy nem hivatásos politikusok: nem a politika révén gazdagodtak meg az elmúlt 16 évben, hanem olyan tisztességes magyarok, akik eddig saját szakmájukban dolgoztak, családjukért és közösségükért.
A 2026-os választás után derül majd ki, mit jutalmaz inkább a magyar társadalom: a 2010 óta kormányon lévő párt kormányzati tapasztalatát és eddigi eredményeit, vagy a kihívó hétköznapiságát, emberközelségét és újszerűségét.
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a szerkesztoseg@kecsup.hu címre.