Épphogy nem fagyott, plusz 1 fokot mutatott a hőmérő december 18-án – a 2025-ös esztendőben ez a ködösnek és szürkének indult, ám végül szép napsütéses csütörtök volt az utolsó nap, amikor Földházi József Béla kiterelte juhait legelni az arborétum melletti Kápolna-rétre. Mostantól kezdve otthon marad a nyáj, mert a karácsonyra való készülődés mellett a gyarapodás örömteli időszaka is következik: körülbelül 120 birka vemhes, és most már bármikor beindulhat valamelyiknél az ellés. Béla bácsi szerint sok birkánál látszik, hogy két utód is várható: a hasuk már óriási, egyébként viszont nagyon elvékonyodtak. Telente általában öt-hat birkánál kell a juhásznak segítenie, hogy a bárány világra tudjon jönni. Az újszülöttek közül az erősebbek akár már három perc múlva talpra állnak.
Földházi József Béla – akit mindenki Bélaként ismer, otthon így is szólítják – közismert, de legalábbis sokak által látott alak, megkockáztatjuk: jelenség, nevezetesség Kecskeméten. Ő az, aki juhait az arborétum melletti Kápolna-réten legelteti, és naponta többször áttereli a hetényi úton, a forgalmat egy percre megállítva (egyszer már írtunk róla egy nagy riportot, ebben rengeteget mesélt életéről, családjáról, megpróbáltatásairól, a nyájról, a pulijairól és arról, lesz-e, aki továbbviszi a mesterségét).
A nem is olyan távoli múltnak, és egy ősi mesterségnek az egyik utolsó, meglehet, anakronisztikus képviselője az autóipari központtá vált néhai mezővárosban. Rajta kívül már nagyon kevés olyan juhász van, aki egy távoli mezőre tereli jószágait és mindent maga csinál. Ugyanis nemcsak a nyáj őrzéséből áll a napja. Hetven éves, mégis nyaranta minden reggel 4 körül kel, este 11-kor fekszik, kétszer feji a birkákat, ellátja őket és a többi állatot, elvégzi a ház körüli teendőket. Persze van támasza, társa: felesége, Vera viszi a háztartást, készíti a sajtot, az édestúrót, amit aztán a piacon árul.
Ha lenne olyan verseny, hogy ki tölti egy évben a legtöbb időt a szabadban, Béla bácsi Kecskeméten nagy eséllyel pályázhatna dobogós helyezésre. Akármilyen szottyos-esős-nyirkos-utálatos a reggel novemberben, vagy fagyos, keményen kopogós decemberben, esetleg havas, zúzmarás januárban, ő akkor is veszi a botját, baseball-sapkáját, és elindul a juhokkal. Míg nyáron egy nap kétszer legeltet (ebédelni hazamegy Úrihegybe), télen csak egyszer: nyolc óra tájt nyitja az istállók kapuit, és koradélután, mielőtt besötétedne, fordulnak haza. Ez minimum három-négy kilométer gyaloglás, de további kilométereket tesz hozzá az ide-oda sétálással a Kápolna-réten (a 12 hektáros – ahogy ő mondja – „nagy gyöpön”, az arborétum mellett, vagy a 3 hektáros „kis gyöpön”, a sutusfalui körforgalomhoz közelebbi részen).
Még akkor is kint van, ha beteg. A találkozásunk előtti napon köhögött, náthás volt, kutya rosszul érezte magát – ez mégsem lehetett akadály.
„Hát muszáj. Itt mönni köll, minden nap” – jelenti ki magától értetődő egyszerűséggel (korábbi cikkünkbe is jeleztük: Béla ízes, „aafődi” nyelvjárásban beszél, írásban ez furcsán hathat, de mégis helyenként hangzás szerint idézzük, mert így érezzük hitelesebbnek).
„Lázat nem szoktam mérni, mert neköm amúgy sem megy fel soha, legfeljebb 38,1-38,2-ig, de nem tovább. Nem foglalkozom vele. Máma este, ha rosszul érzem, akkó’ majd kamilla teát főzök, kiizzadom magam és kigyógyulok belűle”– teszi hozzá. Nem is nagyon engedheti meg magának a kényszerpihenőt: szombaton trágyázik, vasárnap jönnek az unokák, hétfőn-kedden pedig a kisebbik istállót kell takarítania.
Csütörtök reggel 7 óra tájt a belvárosban plusz 2-3, Úrihegyben plusz 1 fokot mutatott a hőmérő. Szürke volt még az ég, és sok helyen köd ülte meg a tájat, amikor Béla bácsiékhoz odaértem. Kicsit a konyhában beszélgettünk, de sok idő nem volt ücsörögni: készülődni kellett a tereléshez. Az idei évben az utolsóhoz, hiszen az óév hátralévő napjain a nyáj már a portán marad. A közel másfélszáz birkából ugyanis százhúsz vemhes, és ha véletlenül egy (vagy több) megellene a réten, a juhász nem tudná hazacipelni a bárányt.
Az első kisbirkák születése általában december végén, két ünnep között várható, onnantól kezdve folyamatosan érkeznek (augusztus 1-jétől indul a párosodás, a vemhesség pedig körülbelül öt hónap). A legtöbb kibújik januárban, de azért maradnak februárra, sőt ritkán akár márciusra is.
„Sok lesz a kettős” – jegyzi meg a juhász, majd segít a magyarázattal: több nőstény két utódnak is életet adhat majd. „Látni rajtuk, hogy jobban vékonyodnak, mert szívja őket a bárány, és nagy a hasuk.” És valóban, némelyik birka látványosan gömbölyödik alul.
Meséli Béla bácsi, hogy egyszer született négy bárányuk egy nősténytől – ám sajnos csak kettő maradt életben. Tapasztalatai szerint egy birka legfeljebb két utódot tud felnevelni, arra elég a teje abban a két-három hétben, amíg a kicsik elkezdenek tápot is enni, és „beindul a kérődzőjük”.
„Az kacsa, amikor fölteszik az internetre, hogy ötöt ellött egy birka. Szerintem ilyenkor odatesznek egy-két bárányt más nősténytől. Öt báránynál úgy összeesne a birka, hogy föl sem bírna kelni. Aki nem tudja, az lehet, hogy beveszi ezt, de minket nem etetnek meg. Öt bárányhoz kellene napi két és fél-három liter tej, de annyit egy nagyon jó kecske sem ad. Birkánál a jobban tejelők 1-1,2 literre képesek, azzal két bárányt tud táplálni” – vélekedik tapasztalatai alapján a juhász.
Telente általában öt-hat birkánál kell segítenie, hogy a bárány világra tudjon jönni.
„Van, amikor farral jön a bárány, akkó’ az anyja azt nem bírja mögelleni a lábai miatt. Amikor az ember ezt észreveszi, akkor így visszább tolja a bárányt, belenyúl a birkába, mögfogja a lábát, és akkor így kifordíjja az egyik lábát, majd a másikat és akkor szépen kihúzza belőle” – mondja és mutatja is a kezével Béla bácsi. Volt kitől eltanulnia mesterségének eme fogásait: édesapja és nagyapja is juhász volt.
Máskor meg amiatt nehéz az ellés, mert a feje nem fér ki a báránynak, a szemcsontja szélesebb, mint a nyílás. Ilyenkor Béla bácsi feleségére, Vera nénire is szükség van, hogy közös erővel világra segítsék az utódot. Az újszülöttek közül aztán erősebbek akár három perc múlva talpra állnak.
„Az anyja akkor elkezdi nyalogatni és megjegyzi a szagát, ott lesz az orrában. Erről ösmeri mög a bárányát, mikor szaglálja a seggit, és löki maga alá, hogy egyen. A másikét meg ellöki, azt nem szoptatja” – kapok újabb, biológia órán nem tanult (vagy már rég elfelejtett?) ismereteket a juhásztól. Azt is megtudom, hogy nagyobb, pár hónapos korukban már a hanguk alapján azonosítja be anyjuk a bárányukat.
A télen megszülető állatokból általában huszat szoktak megtartani az utánpótlás biztosítása érdekében, a többit egy kiskunlacházi felvásárlónak adják el. Mivel a báránynak húsvétkor van nagy keletje, a húsvét pedig mozgó ünnep, így igencsak változó, addigra hány bárány nő meg akkorára, hogy érdemes értékesíteni.
Kiérünk a rétre, itt pedig van idő beszélgetni, a két puli közben szorgalmasan visszatereli a III. Béla körút mellé elkóborolt birkákat. Főleg a szürke ötéves kan, Sajó van elemében, Luca, a tizennégy éves, fekete színű szuka már jóval megfontoltabb. De kiderül, hogy életkorán kívül egy sajnálatos baleset is oka lehet visszafogottságának.
„Ott a vasútnál möntünk, és láttam, hogy gyün a vonat a város felől. Legyüttem a gyöpre, szóltam Lucának is, hogy gyere le, gyere le! De nem gyütt le. Végül a sínek között lehúzta magát, a vonat mög rádudált, nagyon hangosan. Szerintem a halló micsodáját mögsértötte ez a dudálás. Szerencsére összehúzta magát, átment a vonat fölötte. Nem mozdult, amikor odaértem, levegőt sem vött. Akkor elkezdtem masszírozni neki a szíve környékét, meg nyomkodtam. Egy kis idő múlva elkezdett mozogni. Utána egy fél órával tért teljesen magához. Onnantól kezdve hiába szóltam neki, úgy tűnik, mintha nem hallaná. Vagy csak gazember, és azt hallja meg, amit akar. De gyün velem, meg tereli a birkákat” – idézi fel a kedves öreg kutyájával történteket a juhász.
Nagy szeretettel beszél unokáiról is. A legnagyobb, a nyolcéves Janka főleg a lovakért van oda. Rá is tudta venni a nagyapját, hogy vegyen neki egyet. Amikor meglátogatják a nagyszülőket, a kislány eteti, ápolja kedvencét, de a trágyázás elől sem menekül el.
A pásztor mesterség és a birkák legnagyobb rajongója a hatéves, óvodás Kornélka, ő már sokszor volt nagyapjával terelni és mindig elszomorodik, amikor búcsút kell vennie a papától és a juhoktól.
„Mindig kérdi tűlem, hogy papa, melyik gyöpre mész? A nagy gyöpre, vagy a kicsire? Múltkor mondtam neki: most nem a gyöpre mögyök, hanem a határba. Erre ő: papa, akkor megyünk a határba? Kérdezem, menjünk? Persze! Merre van a határ? Ahol kint, messze! De ha kigyüssz, papa nem vesz ám föl, ha elfáradsz, mert már nem bír el, nagyon nehéz vagy. Tudja, jó vaskos kisgyerek” – festi le egyszuszra az onoka lelkesedését Béla bácsi. És elárulja: amikor Kornélka már nem bírt tovább gyalogolni, akkor természetesen hátára vette és úgy cipelte haza.
„Ünnepnap nincs, hétvége sincs, csak a jószág!” – riport Kecskemét egyik utolsó juhászáról
