A Mosolysziget intézmény neve az itt dolgozók szerint mindent kifejez: a jókedv, az ölelések és az elfogadás ugyanannyira részei a mindennapoknak, mint a fejlesztő foglalkozások. A vezető és a gondozók is úgy látják: az ellátott értelmi sérültektől sokszor a társadalom is tanulhatna. A KecsUP Next program két gyakornoka, Csontos Szimonetta és Bálint Levente riportja.
A kecskeméti Mosolysziget Értelmi Fogyatékosok Nappali Intézménye elsősorban középsúlyos és súlyos értelmi fogyatékossággal élő felnőttek nappali ellátását biztosítja, de halmozottan sérülteket is gondoznak – van, aki mozgásában korlátozott, másnak a hallás-vagy beszédközpontja sérült. Az otthon az iskolarendszerből kikerülő, családi háttérrel rendelkező ellátottakat fogadja.
A Mosolysziget 1983 óta működik, jelenlegi, Ipoly utcai épületébe (a Szentháromság temető mellett) 2010-ben költözött. Nemcsak az ellátottak számára nyújt biztonságos és támogató közeget, hanem nagy segítséget jelent családtagjaiknak is. A gondozottak napközben fejlesztő és szinten tartó foglalkozásokon vesznek részt, miközben hozzátartozóik biztos kezekben tudhatják őket.
Az intézmény engedélyezett létszáma 25 fő. Várólistájukon jelenleg hat fő szerepel, korábban sokkal többen várakoztak, de a homokbányai Csodabogár társintézmény megnyitása óta a várakozók létszáma csökkent. Munkájuk ennek ellenére nélkülözhetetlen. Az ellátottak átlagéletkora 40 év, de vannak idősebbek is. A legfiatalabb tag 25 éves, míg a legidősebb 70.
„Nagyon tükrözi nevünk a hétköznapjainkat, állandóan mosolygunk, jókedv van itt, és ezt is visszük ki a társadalomba” – fogadott minket Csizmadia Marianna, az intézmény vezetője.
Nincs olyan, hogy „csak” társasozás – még az étkezések is burkoltan a fejlesztésről szólnak
Napközben 8-tól 14 óráig, illetve 15 óráig tartózkodnak bent az ellátottak, de előfordul, hogy hamarabb érkeznek, esetleg tovább maradnak, hogy a gondozók ezzel is megkönnyítsék a hozzátartozók munkáját. A szervezett programok általában 8-tól 16 óráig tartanak, 8 óra előtt ügyeletben tudnak ellátottakat fogadni.
A nap közös reggelizéssel kezdődik, általában már zene mellett. Ezután jön a reggeli torna: legtöbbször valamilyen labdajátékot választanak, mert ezt szeretik, és közben a figyelmük is fejlődik. Délelőtt további két fejlesztő foglalkozás következik. A fókuszban jellemzően a kézügyesség, a látás, a hallás és a zenei képességek fejlesztése áll.
Csonka Imre, az Egészségügyi és Szociális Intézmények Igazgatóságának szociális és gyermekvédelmi igazgatója szerint egyébként a zene terápiás szerepe méltatlanul alulértékelt.
„Amióta behoztuk a zeneterápiát, egyre nagyobb rá az igény, mert rendkívül jó hatása van. Ezt szeretnénk tovább fejleszteni. Mindenkinek azt javaslom, aki ilyen intézményt működtet, hogy ha van lehetőség zeneterápiára, akkor próbálja meg.”
Élő gitárkísérettel szólóban, párban vagy akár kórusban is énekelnek. „Engem is mindig feldob az éneklés, annyira jól érzik magukat közben” – tette hozzá Józsi Gyöngyi, az intézmény terápiás munkatársa.
Az ebéd során a segítők szociális kompetenciákat mérnek és fejlesztenek. Ilyenkor az önkiszolgálást is gyakorolják. Ebéd után van, aki pihen, mások beszélgetnek. Később gondolkodást és memóriát fejlesztő játékok következnek. A délutáni foglalkozások a szabadidő hasznos eltöltéséről szólnak: lehet festeni, rajzolni vagy társasjátékozni.
„Amikor társasjáték szerepel a programban, akkor sincs olyan, hogy ‘csak’ társasozás. Annak is megvan a maga metodikája: figyelni kell egymásra, szabályokat kell betartani. Ezeket a programokat direkt úgy állítjuk össze, hogy fejlesztő hatásuk legyen, még ha ők ezt nem is érzékelik tudatosan” – fejtette ki Csizmadia Marianna.
Mint az intézményvezetőtől megtudtuk, nagyon sok önkéntes segíti őket, ezért lehetőségük van arra, hogy a programjaikat minél változatosabbá és színvonalasabbá tehessék. Ottjártunkkor éppen egy önkéntes vezetésével zajlott zenei felkészülés egy rendezvényre, az ének az egész épületet átjárta.
Részt vehetnek agyag szakkörön is, amelyet egy nyugdíjas gyógypedagógus szakember segítségével tanulhatnak, aki egyben keramikus foglalkozásaival is fejleszti őket.
Lehetőségük van meseterápiára is, melynek segítségével a szövegértésük javulhat.
„Nagyon gyakran szembesülünk azzal, hogy képi, illetve egyéb megsegítéssel hamarabb megértik a feladatokat, a napi dolgokat” – fejtette ki Csizmadia Marianna.
Az udvaron tudnak hintázni és mozogni is, ezenkívül sok játékkal foglalkozhatnak, például az egymásra rakosgatható sportpoharakkal.
„A sportpohár egy nagyon jó versenyfeladat, de ez nemcsak a versenyről szól, hanem a tanulásról és a fejlesztésről is” – jelentette ki Csizmadia Marianna.
A programok és az ellátások is személyre szabottak. A „mosolyszigetesek” nagyon szeretnek együtt lenni, de oda kell figyelni arra, hogy ki kivel van jóban, hogy a családias hangulatot tudjanak teremteni. A gondozók elmondása szerint összeszokott társaságról van szó, többen már tíz-tizenöt éve járnak hozzájuk. Tehát amikor csoportot bontanak, akkor is igyekeznek úgy kialakítani, hogy egymást segíteni tudják.
„Van egy kerekesszékesünk, akit nagyon szeretnek felváltva tolni, amikor megyünk a Katona József Könyvtárba. Élvezik, mert nekik ez egy feladat” – tette hozzá az intézmény vezetője.
A cél: a megszerzett képességek megőrzése
A Mosolysziget munkatársai nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy az ellátottak eddig megszerzett képességeiket továbbra is megőrizzék. Az egyéni fejlesztések ebben is segítenek.
„Vannak, akik önállóan járnak be az intézménybe. Amikor felújítások voltak az általuk használt útvonalon, akkor az volt az egyéni fejlesztési cél a szülőkkel együtt, hogy ugyanúgy be tudjanak járni egyedül, és ne legyen szükség szülői, vagy más segítségre. Így arra tanítottuk meg őket, hogy más útvonalon, de továbbra is egyedül közlekedjenek. Van egy mozgásban korlátozott hölgy, a betegsége ellenére a festést nagyon szereti és a mai napig le tudja írni a nevét. Nála az a célunk, hogy ezt a kézügyességét meg tudja őrizni, annak ellenére, hogy egyre nehezebben mozog. Egy Down-szindrómás ellátottnak a hallás-és a beszédközpontja is súlyosan sérült. Zeneterapeutánk nagyon sokat elért nála, most már bizonyos szavakat ki tud ejteni érthetően. Nagyon fontos, hogy az édesanyjának vagy a társainak a nevét is. Ez egyszerűen óriási eredmény” – hangsúlyozta Csizmadia Marianna.
A kiszámíthatóság biztonságot ad
„Van egy havi programunk, ezt ők is és mi is tudjuk követni. Nagyon fontos számukra a kiszámíthatóság, főleg az autista ellátottaknál. Sokkal kevésbé feszültek, ha pontosan tudják, mi vár rájuk aznap” – folytatta Gyöngyi.
A programokat ugyan előre megtervezik, de gyakran az időjáráshoz vagy az aznapi csoportösszetételhez is alkalmazkodni kell.
„Nincs üresjárat, egy ilyen intézményben állandóan topon kell lenni. A cél az, hogy ne csak eltöltsék a napot, hanem sikerélménnyel menjenek haza, és azt érezzék, hogy ma is csináltak valami fontosat. A havi programhoz tartjuk magunkat, én már egy héttel korábban a következő heti programokra készülök, de van, hogy még aznap is csiszolni kell rajta” – mondta a terápiás munkatárs.
„Nem gyerekek”
„Nem mondhatjuk azt, hogy kvázi olyanok, mint a gyerekek, vagy hogy egy ötéves szintjén lennének. Sok mindent úgy meg tudnak csinálni, amit mi nem. Nézzük a sportpoharazást: valószínűleg három ujjam törne el az első menetben, ha olyan gyorsan szeretném csinálni, mint ők” – cáfolta a sztereotípiákat Csonka Imre.
A sportpoharazás egy gyorsasági és mozgáskoordinációs sport, amelyben speciálisan kialakított műanyag poharakat kell minél gyorsabban felépíteni és lebontani meghatározott sorrendben. Hárman most versenyre készülnek, van olyan ellátott is, aki korábban nemzetközi sikereket ért el.
Csizmadia Marianna nem tartja a legjobb kifejezésnek azt, hogy gondozottak vagy ellátottak.
„Ők támogatott személyek. Nagyon sok mindenre képesek, ha megfelelő támogatást kapnak. Egyes képességeik sokkal fejlettebbek lehetnek. Ez egy régi megközelítés, ma már nem úgy határozzuk meg őket, hogy ‘hány éves gyerek szintjén vannak’. Ők igenis felnőtt emberek, nők és férfiak, annak ellenére, hogy vannak területek, ahol segítségre szorulnak” – vallja a vezető.
A fogyatékosok önképe sajátos. Valamennyire tudják, hogy lassabbak vagy mások, mint a többség, de számukra ez a természetes közeg, ebben élnek, ezért nincs klasszikus értelemben vett betegségtudatuk.
„A mi feladatunk az, hogy ne csak egy napközi legyünk, hanem célokat tűzzünk ki, és minél többet próbáljunk meg kihozni belőlük” – fűzte hozzá Csonka Imre.
Ugyanúgy neteznek, mint bárki más
Nagyon sok ellátott önállóan használja az internetet. Zenét keresnek, játszanak, böngésznek.
„A fiúk például focieredményeket néznek. Néhányan kérnek segítséget. Természetesen szabályokat is elmondjuk nekik, de a legtöbben nemcsak itt, hanem otthon is önállóan számítógépeznek. Az egyik ellátott rendszeresen recepteket keres az interneten, majd meg is mutatja, mit lehet főzni. Nagyon változatos, hogy mire kíváncsiak, ugyanúgy használják az internetet, mint mi. Van, akinek mobiltelefonja is van” – mondta Csizmadia Marianna, akitől megtudtuk, a biztonságos internethasználatra külön előadásokkal is készülnek.
„Van egy bűnmegelőzési előadónk, aki pont arról tart majd foglalkozást, milyen veszélyekre kell figyelniük az interneten.”
Ide a diploma nem elég, speciális karakter is kell
A Mosolysziget szakmai létszáma jelenleg öt fő: három gondozó, egy terápiás munkatárs és a vezető. Rajtuk kívül egy takarítónő és egy konyhai kisegítő kolléga dolgozik az intézményben.
Nagyon sok főiskolás töltötte már náluk a szakmai gyakorlatot. Minden évben 5-6 hallgató felkeresi az intézményt.
„Az utánpótlás a következő évek nagy kérdése lesz. Olyan szempontból szerencsénk van, hogy viszonylag alacsony a szakmai létszám, amit biztosítani kell, és mondjuk egy-egy kieső kollégát még viszonylag könnyen tudunk pótolni. De a fogyatékosok ellátására nem mindenki alkalmas. A végzettség mellett kell egy speciális karakter ahhoz, hogy ezt a munkát el tudják végezni. Ezért is nehéz a kiválasztási folyamat. A szakképzésnek nagy jelentősége lesz a következő években, hogy maga az ágazat tovább tudjon működni” – mondta el Csonka Imre.
„Szeretni kell ezt csinálni, mert ezt másképp nem lehet” – tette hozzá Csizmadia Marianna.
„Meg kell tanulni azokat a bizonyos szabályokat, amelyek az ő gondozásukhoz szükséges, és azt kőkeményen be kell tartani. Nálunk nem csak autisták vannak, hanem Down-szindrómások, halmozottan sérült fogyatékosok, velük másképp kell bánni. A Down-szindrómások például szeretetbombák, de a közelséget és ezt a közvetlenséget nem mindenki tudja elfogadni. Nekik szükségük van a testi kontaktusra, míg egy autistának nem. Aztán a hallássérültekkel mindig odafordulva, artikuláltan beszélünk. Nagyon szigorúan tudni kell, hogy kivel hogyan lehet bánni, és ismerni is kell őket. Szerintem az egy nagyon fontos tulajdonság, hogy mindezekre ráérezzen a kolléga. Emellett azokat a szabályokat, amiket megtanultunk az egyetemen, tudnunk kell a gyakorlatban is alkalmazni” – hangsúlyozta a vezető.
Van konfliktus közöttük? „Ők finoman érzik azt, hogy valaki kicsit másmilyen, és tekintettel vannak egymásra. De persze mi azért vagyunk itt, hogy ezt koordináljuk” – magyarázta Csizmadia Marianna.
„Minden információt tudnunk kell”
Csizmadia Marianna szerint a hozzátartozókkal való folyamatos kapcsolattartás elengedhetetlen.
„Minden információt tudnunk kell, akármilyen apróságról legyen szó. Például, ha reggel dugóba kerültek, és nem a megszokott útvonalon jöttek, de ezt a szülő nem mondja el, akkor nem értjük, miért feszült az ellátott. Ha viszont tudjuk az okát, sokkal könnyebben kezelhető a helyzet.”
A szülők számára segítőcsoportot is szerveznek, ahol tapasztalatokat és praktikus tanácsokat oszthatnak meg egymással.
„Szakorvoshoz menni fogyatékos személlyel nem egyszerű. Volt például olyan szülő, aki fogorvost ajánlott a többieknek” – mondta Csizmadia Marianna.
Mi lesz, ha a szülők már nem tudnak gondoskodni róluk?
Sok esetben idősödő szülők gondoskodnak évtizedeken át fogyatékossággal élő gyermekükről, miközben egyre sürgetőbbé válik a kérdés: mi történik akkor, ha ők már nem lesznek? A szülők jelentős része hetven év feletti. A családok többsége mégis későn kezd el foglalkozni a támogatott lakhatás lehetőségével, mert ez komoly lelki terhet jelent mind a szülőknek, mind az ellátottaknak.
A támogatott lakhatás célja, hogy a fogyatékossággal élő emberek bizonyos fokú önállóságot tanuljanak meg. A nappali ellátás ilyenkor is megmarad, de kisebb közösségben, részleges segítséggel egyedül élhetnek akkor is, amikor a szülők már nem tudnak róluk gondoskodni.
„Ha egy hetven-nyolcvan éves szülő hirtelen lebetegszik, és ő volt az egyetlen hozzátartozó, akkor a szociális ellátórendszer gyakorlatilag tehetetlen helyzetbe kerül” – mondta Csonka Imre.
„Amikor a szülők nem gondoskodnak előre a jövőről, akkor az ellátórendszer hirtelen szembesül azzal, hogy valamit nagyon gyorsan meg kell oldani. Ha nincs erős kapcsolati háló vagy segítő környezet, sokszor még az sem derül ki időben, hogy baj van” – hívta fel a figyelmet a szociális és gyermekvédelmi igazgató.
Ezért fontos, hogy a családok időben elkezdjék a felkészülést és benyújtsák a szükséges kérelmeket, mert a férőhelyek száma jóval alacsonyabb annál, mint amekkora igény lenne rájuk.
„Sehol nem szégyellünk megjelenni, ők is a társadalom részei”
„A szeretet és a feltétel nélküli elfogadás, az, ami a társadalomban egyre kevésbé van meg. Hiába fejlődünk és hiába kerülnek előtérbe ezek a dolgok, hogy ha személyenként végigmennénk a társadalmon, akkor valószínűleg megdöbbennénk, hogy mennyire nincs meg az az elfogadás, aminek lennie kellene. Az ellátottak nagy többsége igen közel megy az emberekhez. És ezt a közelséget nem feltétlenül tudja mindenki elviselni, akkor sem, hogyha szakirányú végzettsége van. Ez egy ilyen műfaj. És ebbe bele kell rázódni” – fejtette ki Csonka Imre is.
Az intézménynek nagyon jó kapcsolata van az iskolákkal, főleg a Kada Elek Technikummal. Velük minden évben közösen tartanak egy érzékenyítési napot, máskor önkéntesként segítenek a diákok.
„Egy karácsonyi adományozáskor találkoztunk egy hölggyel és a mieink akkora szeretettel fogadták, hogy azt mondta, szervezne egy ilyen érzékenyítő napot. Pont azért, hogy a munkatársaihoz elvihesse az elfogadás momentumait, hogy megmutassa, így is működhetne a társadalmunk. És ez egy nagyon jó dolog, hogy cégek és diákok is érdeklődnek. Közösségi szolgálat során eddig olyan tanulók jöttek, akik nagyon nyitottak. Bár én mindig úgy kezdem ezeket a napokat, hogy előre elmondom: ha úgy érzik, hogy nem menne, akkor nem kötelező. Hátraléphetnek, mert az sokkal rosszabb, hogyha ‘élesben’, egy szituáció során derül ki. A mi ellátottjaink nagyon le tudják monitorozni, hogy ki őszinte és ki nem. Egyetlen egyszer találkoztam olyannal, aki vállalta, hogy ez neki nem megy” – mondta Csizmadia Marianna, majd így folytatta:
„Nyitunk a világ felé és sehol nem szégyellünk megjelenni. A szülők is ezt képviselik, vásárlás vagy ügyintézés alkalmával együtt jelennek meg. A Katona József Könyvtárba is nagyon szívesen eljárunk, besétálunk vagy buszozunk. Ők is részesei a társadalomnak és én hiszek abban, hogy egyszer majd elfogadásra kerülnek ők is. A diákoknak el szoktam mondani, hogy nagyon sokat lehetne tőlük tanulni, amit mi a szocializáció során elvesztünk. Mindig azt nézzük, és azon kesergünk, hogy mi nincs meg nekünk. Ők azt látják, hogy mijük van, és annak örülnek. Mi elfelejtettük ezt szem előtt tartani. Pedig mi is örülhetnénk, ahogy ők…Amikor rossz kedvvel jövök be, és kapok egy ölelést, úgy érzem, bármit meg tudok csinálni” – összegzett búcsúzóul Csizmadia Marianna.
Szerző: Csontos Szimonetta és Bálint Levente, szerkesztő: Hraskó István
