Pár nappal Húsvét előtt kerekedtem fel, hogy unokahúgom és unokaöcsém számára gyermeki örömöket szerezzek, viszont a várt hatalmas csokinyuszik és struccokéval vetekedő csokitojások helyett már mindenhol csak nyeszlett maradékokkal, csoffadt kínálattal találkoztam. Kerestem-kutattam, kérdezősködtem, furcsán is néztek rám, hogy mit értetlenkedek, miért nem jöttem időben.
Meglehet, én vagyok fordítva bekötve, hogy Húsvét nekem húsvétkor van. Nekem kell zavarban éreznem magam, amikor a vádló tekintetek hatására bevallom, hogy március elején nem jutott eszembe a húsvét, nem írtam be egy hónappal előbbre semmilyen határidőnaplóba, és nem állítottam be ébresztőt rá március első hetére. Miért épp akkor akarok átmenni a hídon, amikor odaérek?
Hogy száradna oda a grimasz az arcomra, amikor november elején Mariah Carey semmi mást nem akar karácsonyra, csak a kedvesét, és szeptemberben alig tudom kiásni a síoverálok alól a bringás gatyót. Azt is megértem, hogy ezekben a háborús időkben bevett gyakorlattá vált a felhalmozás, és a csokinyuszi nem romlik meg az itthoni spájzban sem, de valahol mégis idegen tőlem, hogy életem egy ilyen apróságát ennyire előrelátóan kezeljem.
Tisztában vagyok a csokinyuszi szezonalitásával is, az üzletvezetők lidérces álmaival, hogy raklapszámra sorakoznak majd eladatlanul a raktárban, ha még közvetlenül húsvét előtt is készletre rendelnek, és nem adják el mindet. Ott állnak majd, nyakig a csokiban, hát mit kezdjenek velük? Gondolom, gyerekotthonoknak és mélyszegénységben élőknek felajánlani vállalhatatlanul humanista lenne, így nem férne bele az üzletpolitikájukba.
Azt viszont nem értem, hogy amikor a húsvéti fáradalmakban megpihenve rákattintunk egy filmre, miért kapunk a reklámblokkban – két nemzeti petíció között – csokinyuszi-reklámot, hogy vegyed-vigyed, ha a boltban már a szaloncukrokat csomagolják. Mintha szétcsúsznának az idősíkok, a marketingesek még nem forgatták át a falinaptárat, már rég a ballagásra kellene a meggyes bonbonokat dicsérgetni.
Én pedig – miközben egyre inkább ráébredek a történelmi múltja ellenére is a „krumplileves legyen krumplileves” bölcs igazságára – legszívesebben utcára vinném az embereket. Tüntetőket látok magam előtt, a lázadás kultúrájának halálát végre kiheverő tömegeket, akik megzápult csokitojással dobálnak meg mindenkit, akinek köszönhetően húsvét előtt pár nappal már nincs szabad szemmel is jól látható marmagasságú, reprezentatív feladatellátást is bátran vállaló csokinyuszi az üzletekben.
Vicces egy felvonulás lesz, komolyan nehezen vehető. Akárcsak ez az írás, amelyik arra azért talán mégiscsak jó lehet, hogy a mosolygás mellett kicsit el is gondolkodjunk, megállva és körbenézve, magunktól megkérdezve, hogy vajon minden tekintetben jól működik a világ körülöttünk?
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.
