Pártállami viszonyok között létezni annyit jelent, hogy az embernek tulajdonképpen csak két választása van: vagy saját magán tapasztalja meg az ellehetetlenülést, vagy nem tud róla. Egyáltalán, hogy beszéljünk erről, azt a védekezés, a félelem, majd idővel a megrögzült viszonyok normalizálása sem engedi. Az elnyomás formái ugyanis eltérőek: hol kevésbé alattomosak, hol pedig súlyos személyes fenyegetésben öltenek testet.
És hiába törik meg a manipulációs eszközök abroncsa, attól a fenyegetettség érzete még nem múlik el azonnal. A védekezési mechanizmus sem kapcsol ki rögtön, hogy nyíltan kimondathasson a hatalomtól elszenvedett megaláztatás és az eddig elhallgatott korrupció. Mert előbb még magának a felszabadulásnak az érzete is kihívást jelent – főleg egy olyan átmeneti időszakban, mint a mostani.
Kollégám, Hraskó István áprilisban közölte a Mondd el az igazságot! – Meghallgatjuk a NER áldozatait című cikkét, amelyben arról írt, hogy jó lenne egy kicsit megállni, átgondolni és tudatosítani, mit hagyunk magunk mögött, mivel járt, milyen károkat okozott emberi sorsokban a NER.
Ebből fakadóan készítettem interjút a megyei agrárkamara egyik kecskeméti dolgozójával, akiben úgy tűnt, megérett az elhatározás, hogy saját történetén keresztül mutassa be, miként gyűrte maga alá a megyei agrárkamarát a Fidesz az elmúlt években, és hogyan akadályozta a pártpolitika a szakmai munkát – pontosabban: hogyan használták ki az alkalmazottakat a megyei kamarákat leuraló politikusok.
A beszélgetés előtt tisztáztuk az interjú kereteit, majd abban is megegyeztünk, hogy bár történetünk főszereplője tisztában van vele: az általa megosztott információk alapján többen is felismerhetik, ennek ellenére nem hozzuk nyilvánosságra a nevét. Mint mondta: bár az Orbán-rendszer április 12-én összeomlott, nem szeretne közvetlen okot adni arra, hogy a cikk megjelenése után másnap a bács-kiskuni agrárkamara vezetősége raportra hívja. Megértéssel fogadtam a kérését, ami egyáltalán nem ritka, amikor munkahelyi ügyről vagy a hatalommal szembeni konfrontációról van szó.
A közel egyórás beszélgetés – 12-es betűmérettel írva – kilencoldalas interjút tett ki, benne néhány olyan üggyel, mint hogy:
- a 2022-es országgyűlési kampány idején a kecskeméti egyetem új kampuszának egyik tanterméből toborozták telefonálással, munkaidőben a fideszes szavazókat, ahová agrárkamarai dolgozókat is beosztottak. Megtudtam azt is, hogy a Fidesz Brüsszel- és ukránellenes narratívájával összhangban indított agrárkamarai aláírásgyűjtésekben próbaidős kollégának és duális képzésben tanuló hallgatónak is részt kellett venni.
- Ahogy arról is szó esett, hogy nem tudták az elvárt mennyiségű, három busznyi gazdát és kamarai ügyfelet összetoborozni a megyéből a március 27-én, Mezőfalván megtartott Vetési Napra, ahol végül többségében agrárkamarai dolgozók adták Orbán Viktor tapsoló közönségét. Idővel az ehhez hasonló eseményekből már olyan sok volt, hogy egymás között gúnyosan „káposztafejekként” hivatkoztak magukra a kamarai dolgozók. Ez abból fakadt, hogy az utóbbi hónapokban a gazdák tömegesen utasították vissza a kamarai eseményeken való részvételt, amelyeken szakmai kérdések helyett teljes erővel ment a propaganda.
- De az is megütötte a szemüket, amikor kitudódott, hogy egyik „kollégájuk” az agrárkamarától kapta a fizetését, miközben a kecskeméti Fidesz kampányirodájában dolgozott a választási kampány idején. Arra is felhívta a figyelmemet, hogy több mint érdekes: 2017 óta, amióta Gáspár Ferenc a megyei elnök – aki 2024 óta a Fidesz–KDNP képviselője is a Bács-Kiskun vármegyei közgyűlésben –, öt igazgató is távozott.
A cikket a tervezett publikálás előtt, az elmondottak ellenőrzése céljából elküldtem az interjúalanyomnak. Ilyenkor általában – az interjú előtt megbeszéltek szerint – már csak kisebb hibák korrigálására kerül sor.
Most egészen más történt. Amikor visszakaptam a szöveget, abból kihúzásra kerültek azok a részek, amelyek világosan megmutatták, milyen kiszolgáltatott viszonyok alakultak ki a hatalom birtokosai és a hierarchiában alárendelt dolgozók között. Eltűntek azok a példák is, amelyek rávilágítanak arra, hogy a pártállami működés kívülről hogyan fosztja meg az alkalmazottakat a lehetőségeiktől, az érdekvédelemtől, valamint a szakmai elvek szerinti munkavégzéstől.
Nem az interjúalanyom hibája, hogy amikor elolvasta mindazt, ami vele történt, amit átélt és elviselt, és megtetettek vele – akkor megtorpant. Végeredményben éppen a pártállami működés, az autokratikus hatalom az, ami perifériára szorít mindent, ami egyéni, ami „normális”, szabályos vagy szakmailag kívánatos lenne. És minél mélyebbre fúrja be magát az ellenőrizetlen hatalom, annál inkább roncsolja szét az egyén és közössége nyugalmát, az emberek közötti egészséges biztonságot, végül pedig már azt is, hogy egyáltalán beszéljünk erről.
Ilyen körülmények között az emberek mindennapos nyilvános érintkezéséből tehát lassan kiszivárog a nyíltság, az építő kritika és az odafigyelés. Terjed a közöny, a durvaság, a bizalmatlanság és a félelem; az emberek szoronganak, vagy éppen ellenkezőleg, apatikusak. Ha valaki mégis szólna, a kollégák már azt nézik, mikor sújtanak le rá.
De ameddig nem tudunk – a háttérben meghúzódó félelem, védekezés és belső blokk miatt – vallani, addig az elbeszélés hagyományos, nyílt formái csődöt mondanak. Korántsem akarok bárkit megbántani vagy elriasztani a története elmesélésétől, mindössze arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy az elnyomásra épülő hatalom minden korban a „nem-beszélés”, végső soron pedig a láthatatlanság felé taszít.
Václav Havel írta, mint látható, a totalitásra törekvő rezsim a lényegéből (azaz vezérelvéből) eredendően „történetellenes”. Márpedig a valós történetek segítik a feldolgozást és gyógyulást.
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni. Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.
