Lassan bebizonyosodik, hogy a jogászkodásnak köznapi értelemben szinte semmi értelme sincsen, hiszen úgy lehet forgatni a jogi paragrafusokat, illetve bocsánat, kiforgatni, hogy annak az ellenkezője is igaz lesz.
Aztán ki tudja, mi dönti el azt, ha az ember bíróságra kerül, hogy egyáltalán ott nyerni tud, a vak szerencse, vagy az, hogy melyik bíróhoz kerül az ügy, és annak a bírónak milyen a meggyőződése úgy általában a világ dolgairól.
Persze a bírákat az ember hajlamos felmenteni, mert minősíthetetlen jogszabályok alapján kell nekik is dönteniük.
Sajtóperekben a legáltalánosabb jogi csűrcsavar a vélemény és a tényállítás körül zajlik. Vélemény bárkiről mondható, azt bizonyítani nem kell. Persze itt is van egy jogi kiskapu, a vélemény nem lehet sértő, mert azért elmarasztalás jár, illetve még a sértő véleményeket is el kell viselni egy közszereplőnek, mert az úgymond a hazai politikai közéletben – Orbán Viktor miniszterelnököt idézve – még belefér.
Ezért egyes bértollnokok közszolgálati lapban, amit az adófizetők pénzén tartanak fenn, és adnak ki, úgymond véleménycikket írnak, melyről úgy gondolják, mármint a véleménycikkről, hogy az védi őket mintegy médiapajzs, és ebbe senki sem köthet bele, illetve nem támadható, mert csak a saját véleményüket hangoztatják. Utalva arra az örök médiaigazságra, hogy a hír szent, a vélemény szabad. Persze nem úgy, mint ahogy manapság értelmezik.
Más a helyzet a tényállítás fogalomkörével. A tényállítás esetén, illetve amit annak fog fel a bíróság, az illetőnek tényadatokkal kell bizonyítania az igazát. Tehát ez keményebb feltételhez kötődik, mint a szabad véleménynyilvánítás.
Ezért van mostanában sokszor az, hogy ha első fokon igaza van egy saját igazáért harcoló félnek, másodfokon simán ellenkező ítéletet hozhat a bíróság, nem beszélve a Kúriáról, figyelembe véve a fentiekben vázolt jogi kiskapukat.
Át lehet minősíteni tehát a tényállítást, amivel az illetőt megtámadták, véleménnyé, amely a fenti levezetésből is következően: szabad!
De még akkor is meg lehet fordítani az ítéletet, ha nincs igaza az illető bér-tollnoknak a sértettel szemben, de abból – legalább is a bíróság megítélése szerint – a sértettnek nem származik kára. Hogy amúgy ez karaktergyilkolászás, az már senkit sem érdekel. Legalább is a bíróságot nem! Meg persze az sem, hogy a bértollnok által megtámadott sértett, szűkebb környezetében hitelét vesztheti erkölcsileg, az őt érintő hamis állítás miatt.
Igen, ma már a józan ész megítélésétől a jog állásfoglalása merőben különbözhet, ami elbizonytalanítja az átlagember igazságszolgáltatásba vetett hitét.
Távol áll persze tőlem, hogy a cikkemben érintett bírósági fórumok méltóságát megsértsem, de az mégis csak elgondolkodtató, hogy egy bírósági tárgyalás úgy zajlik, mintha a bíró egy általános iskola alsó tagozatos osztály osztályfőnöke lenne, és kiabálva, jó hogy nem sarokba állítással, szerez érvényt a bírói tekintélyének.
Szóval így állunk a magyar joggal, legalább is tapasztalatom szerint, és kimondhatjuk, hogy bizonyos esetekben, például a korrupcióra gondolok, a jogalkotás a jogtalanság elleplezésére szolgál.
ábrahám