Egészen más világ az, mint a miénk. 2024. december 25-e, forró, ragadós hőség – kerékpáron próbálunk kitalálni a főútra a kókuszpálma labirintusból. Mióta az utóbbi években komp helyett négysávos híd segíti az átkelést a Mekongon, kezdték felfedezni az európai turisták Ben Tre-t egy dél-vietnámi gyümölcstermesztő szigeten, Ho Si Minh-várostól, az egykori Saigontól mintegy 100 kilométerre, a Mekong és a Ham Luong folyók torkolatánál. Ez nem olyan hely, amely nagy eseményekkel kapcsolatos találgatásokra ösztönöz, mégis az egykor itt lejátszódó véres események visszhangra találtak az egész világon – 1968-ban. Egyesek szerint ez volt a vietnami háború igazi kezdete. De korábban itt született meg – a Ben Tre-től Saigonba tartó úton –, az akkoriban dúló francia gyarmati háborúról szóló Csendes amerikai című regény ötlete Graham Greene brit újságíró fejében.
Manapság már nem a vietnami háború emléke él az emberek mindennapjaiban. Ellenkezőleg, a dél-vietnámi Tartományi Népi Bizottság elnöke azt javasolta a turizmus népszerűsítése érdekében a Covid-világjárvány után, hogy a helyi hatóságok – összefogva a vietnámi kommunista állampárt tagjaival – fokozzák a turizmusfejlesztést.
Kétrészes úti beszámolónkban először a trópusi Vietnámba, majd Kambodzsába utazunk.
Ma Vietnám és Kambodzsa több magyar utazó céliránya. Számos utazási iroda szervez utat ide – a kényelem miatt jóval magasabb áron az ottani valóságnál. És sokan választják az olcsóbb, self made utazást, ahogy mi is tettük ketten – a repülőjegyeinket, az éjszakai vonatot, a buszokat, a szállásainkat, a motorbérlést magunknak intéztük, vállalva a szabadság élményén felüli minden esetleges kényelmetlenséget. A legnehezebb döntés az volt, mikor készültünk az utat megelőző hetekben, hogy mit hagyjunk ki a kéthetes vietnámi és a nyolcnapos kambodzsai látogatásunk során.
Át kellene menni a túloldalra
Van ott valami szemben, amit meg kellene nézni a túloldalon, de jönnek a motorkerékpárosok. Egy tömbből faragott, áthatolhatatlan, állandóan mozgó, dudáló – „hahó, jövök” – folyam. Jönnek minden irányból, a kisebb utcákon is száz-, a szélesebbeken ezerszámra. Jönnek jobbról, szemből, balról, és hátulról, néha egybefolynak, majd szétválnak. Hiába a lámpa, a tábla és a zebra, gyalogosként úgy érezni, nincs előre. Vizsgáljuk hogyan csinálják a helyiek – bátran, lépésről lépésre, kimért tempóban. Mi, először félve, harmadjára már bátran – úgyis kikerülnek. A gyalogos közlekedést az semkönnyíti meg, hogy a járdák tele vannak az egymásba fonódó boltok és műhelyek portékáival, amelyek láthatóan a kereskedők lakásainak előtereként is szolgálnak; és persze a parkoló motorokkal.
Hanoiban jelenleg mintegy nyolcmillió regisztrált járműt tartanak számon, ebből több mint hatmillió motorkerékpár, plusz több mint egymillió járművel más, közeli városokból utaznak a 10 milliós fővárosba. A Hanoi Népi Bizottság a közelmúltban jóváhagyta a következő ambiciózus ötéves gazdaságfejlesztési programot, amelyben 2030-ig korlátoznák a motorkerékpárok használatát több nagyvárosi kerületben.
Hanoiban és Saigonban a közlekedés okozhat meglepő és kellemetlen élményeket azoknak, akik először járnak Ázsiában – a számtalan baleset miatt nem is javasolják a motorkerékpár bérlését turistáknak. Ellenben hamar és olcsón foghatunk applikáción – mi a Grab-et használtuk – taxit, háromkerekű tuk-tukot, vagy alkudhatunk meg triksással. Hanoiban ez inkább már turista attrakció, és kevésbé az áruszállítás eszköze – jeget, széket, levágott tyúkot, kókuszt, meg ki tudja még, hányféle árut motoron szállítanak. Egyre több itt is az autó, de a motor a család elsőszámú járműve, amin gyakran négyen foglalnak helyet – az anya ölében a leánygyermek, az apa és a kormány között áll a kisfiú.
Ázsia országaiban jellemző, hogy nagyon sokan élnek szűk, keskeny utcákban – ilyen udvari lakóházakból álló negyedeket, aminek saját elnevezése van, hutong, főleg Pekingben láthatunk. Ennyire nem szépek a Hanoiban lévők ugyan, viszont annál érdekesebbek, főleg a Đường Tàu vasúti sínes utca, ahol naponta kétszer alig pár centiméterre halad el a vonat az ott lakók bejárata előtt. Ezekben az időpontokban ezernyi turista gyűlik itt össze, hogy lefilmezzék a csigalassan guruló vonatot. A szemfüles helyiek meg is találták ebben a piaci rést a közösségi felületeken indított turista-cunamira, és saját házaik apró előtereit alakították át gyorsan össze- és kinyitható kávézókká, gyorséttermekké az elmúlt években.
Mi lemaradtunk ilyen látványról ugyan, de fordítva megéltük, hogy bennünket filmeznek, amikor kigördültünk Hanoiból a Huéba tartó esti vonaton. Kelet-európaiként a lassú vasút nem ismeretlen – a 13 óra alatt megtett 616 kilométer hasonlóan lomha, mint a Szolnok-Sepsiszentgyörgy vonalon. A különbség reggel a tenger és a sorakozó rizsföldek látványa. A vietnámi vasút megfizethető, belül tágas és tiszta, olcsó Saigon sör és leves kapható, ha teáznánk, forró, tisztított víz szabadon elérhető minden kocsi végében.
Északról délre
Hanoi és – a vietnámi nemzeti-kommunista mozgalom vezetőjéről elkeresztelt – Ho Si Minh város, az egykori Saigon, számos francia gyarmati építészeti emléket hordoz magán. A teljesség igénye nélkül kiemelendő a fővárosban: az öreg mangófákkal szegélyezett Elnöki Palota, mely Indokína egykori kormányzójának rezidenciája volt – Ho Si Minh-nek a felszabadulás után hivatalosan itt kellett volna lakni, de úgy döntött, hogy egy sokkal szerényebb, gólyalábas faházban, a palota mögötti kis tó mellett él. A párizsi Garnier mintájára épült Operaház, és a Szent József-katedrális, amely színes kabátot ölt minden karácsonykor – az előtte lévő téren ilyenkor ragyogó fényekkel díszített betlehemet állítanak.
Az első katolikus térítők a 16. század elején érkeztek Indokínába – Vietnám vallása főként a taoista, konfucionista elemekkel átszőtt buddhizmus, azonban a lakosság többsége ateista.
Az európai stílus keveredik a hagyományos, keskeny, hosszú egy- és többszintes vietnámi „csőházakkal”, melyek egymáshoz tapadva határolják az utcafrontot. Ez az építészeti megoldás a magas telekárak miatt alakult ki. Sok helyütt már átalakították a régi házakat, de maradt meg bőven ezekből a kecses, olykor díszes épületekből.
A régi város legszebb része a Hoan Kiem-tó környékén húzódik végig. Ha már túl zajosnak érezzük a rendkívül nyüzsgő utcákat, a vörösre festett Felkelő nap nevű hídon át betérhetünk a Ngoc Son-templomba. De nem kell sokat ballagnunk, hogy elvonuljunk egy kicsit más templomokba – a faragásokkal, színes sárkányokkal, cserépedényekbe ültetett bonsai fákkal gazdagon díszített Bach Ma-ba vagy a Konfuciusznak szentelt, csaknem ezeréves Irodalom Templomába, mely egyben az ország első egyetemeként működött.
A Ha Long-öböl 1-2 nap alatt bejárhatatlan nagyságú terület, amely közel 2000 csúcsos mészkősziklát ölel magába. A sziklák többsége több száz méter magasak is lehetnek, hajóutunk végén a naplementében elmélázva néztük a porózus kőtömböket, s ívei között aranyló formákat.
Vietnám, Kambodzsa és Laosz 1887 óta francia gyarmat volt, míg az 1950-es évek közepétől az amerikaiak átvették helyüket a kettéosztott ország déli részében, és ezzel lényegében kezdetét vette a kegyetlen és véres (polgár)háború – a Szovjetunió által támogatott – északiak ellen. Az amerikai katonai jelenlét 1968-ra mindhiába nőtt több mint félmillióra, a gerilla-hadviselés ellen nem volt ellenszerük a dzsungelben és a földalatti kazamatarendszerekben szinte láthatatlanul mozgó Vietkongokkal szemben.
1975-ben az utolsó bástya, Saigon is elesett, utat nyitva a két Vietnám egyesítéséhez. Ezeket a zűrzavaros évtizedeket segít megérteni a War Remnants Museumban tett látogatásunk. Saigon ma egy pörgő, multikulturális, kereskedelmi metropolisz, nyugati és ázsiai nemzetközi vállalatokkal, felhőkarcolókkal, elegáns butikokkal, kávézókkal, és a városra jellemző kettősséggel – masszázs szalonoknak álcázott bordélyházakkal, nyomorral telt szűk, áporodott szagú sikátorokkal.
Ho Si Minh város veleje a Dong Khoi, a Notre-Dame-katedrális környéke, ahonnan kényelmes sétával érjük el a Saigon folyót, miközben elhaladunk olyan nagy múltú szállodák mellett, mint a Continental és az idén 100 éves Majestic. Egykor ezek teraszán kortyolgatták a francia gyarmatosok citron press-üket és abszintjüket – nemhiába hívták Saigont „Kelet Párizsának”. Néha nehéz megmondani Európa mely részébe csöppentünk bele, mégis nagyon más mint az öreg kontinensünk, hiszen a dinamikus mindennapi élet az eukaliptuszfák és a buja növényzet ernyői alatt játszódik.
A császárságnak a kommunisták vetettek véget 1945-ben. Hue dicsőséges napjait ma is a fallal körülzárt Tiltott Bíborváros jelenti, ahová kizárólag az uralkodó és az őt kiszolgáló személyzet léphetett be. A bágyadtan előkelő városba reggel érkeztünk vonattal. A szitáló eső sem árnyékolta be a színes udvarokból udvarokba nyíló látványt a királyi palotában, ami a feng shui szabályai szerint épült. Órákat lehet itt úgy sétálni komótosan, hogy néha egyedül vagyunk a természetbe illeszkedő paloták, pavilonok, tavak, kertek és kapuk ázsiai ódon meseországában.
Hueból busszal, végül autóval érkeztünk Hoi An-ba, amely színes, megkopott kereskedőházairól, folyóparti utcáinak hálózatáról és kínai, japán, valamint európai stílusú épületeiről híres. A város a 19. század végén elvesztette jelentőségét, miután csatornái eliszaposodott, azonban teljesen megőrizte hajdani külsőjét. Szerencsére nem vált az enyészetté – a lengyel Kazimier Kwiatkowsky (1944-1997) az utolsó előtti órában mentette meg az 1990-es években. Neki köszönhető, hogy ma is láthatjuk a 15-19. századból származó, szorosan egymáshoz tapadó, okkersárga kereskedőházak sorát.
Mára az autókat kitiltották Hoi An óvárosból – a hotelek többsége ingyen biciklit biztosít a vendégeknek. Hoi An ma festői városka, hangulatos éttermekkel, kiváló textil, bőr, valamint kerámia tárgyakat értékesítő boltokkal, valamint avokádós kávét, tojáskávét és kókuszkávét árusító kávézókkal. A Hoi Anban való étkezés tiszta élvezet. Ami kihagyhatatlan, a Bánh Mi Phuong nevű helyen megkóstolni a fantasztikus vietnámi szendvicset, a „bánh mit”, aminek csodájára járt a sztárséf Anthony Bourdain is. Valószínűleg a tökéletesre sült szendvicsbe tett töltelékben van a titok.
Hoi Anban egyedülálló látványt nyújt a sok ezer lampion és a lámpások elengedése a Thu Bon folyón. Papírból hajtogatják a kis, színes, virágkehelyszerű tartókat, melyekben elhelyeznek egy gyertyát is, remélve, hogy a vágyaink teljesülnek.
Ben Tre város és vidéke Vietnam kókuszdió fővárosa, a nyugalom és a rusztikus hitelesség oázisa. Saigonhoz képest óriási a kontraszt, ahol építészetileg kevés látnivaló található ugyan, cserébe a Homokhátsághoz szokott szemünknek felfoghatatlan tájba kerülünk bele. Ezért is volt az egyik legjobb élményünk kerékpárral felfedezni a helyi falvakat, és a kókuszpálmák között kanyargó keskeny ösvényeken tekeregni, amelyekhez hozzájönnek a rizsföldek, a trópusi gyümölcsös kertek, és a számtalan vízcsatorna, aminek kisrészét csónakon jártuk be.
A Ham Luong folyó egyike a Mekong-delta kilenc mellékfolyójának, ahol a folyó egy fő vízi út, amely számtalan helyi közösség életét szolgálja, önmagában festői szépségével. A helyiek a kókuszfát „az élet fájának” nevezik, így nagyon sokan kókuszdió termesztésből és feldolgozásból próbálnak – igen nehéz körülmények között – megélni.
A helyi kézművesek kókuszból készítenek konyhai eszközöket, mint tálakat, kanalakat, szappant, a pálmatörzsből bútorokat, a levelekből szőnyegeket, kalapokat, táskákat, míg a kókusz rostjából szőnyeget, kötelet és parkettát. A levét fogyasztják frissítőként, és használják a kókusztejet a zamatos ételek elkészítéséhez.
Szocializmusba burkolt kapitalizmus
Az amerikaiak csak 1994-ben szüntették meg az embargót Vietnámmal szemben, és a külföldi befektetők nem csak a pénzt hozták, hanem a nyitottságot is. Tényleg minden is eladó, bárhol lehet vásárolni – és elképesztő helyeken lehet szolgáltatásokat igénybe venni, mint például az utcán az árnyékos fa alatt hajat vágatni. Akár városban, akár faluban vagyunk, bizniszelnek mindenhol. A vietnami városok jellegét az ezernyi kis szatócsboltok, műhelyek, francia kolonista sárgára festett épületek, a számtalan kifőzde, utcai ételes standok színes világa adja meg.
Az internet gyors, Kínával ellentétben nyitott és olcsó is – a reptéren vásárolt SIM-kártyánkat segítették üzembe állítani. Viszont Vietnám netfüggővé vált – mindenki bújja a mobilját, nemcsak a fiatalok, az idősek is, a piaci árusok, és az utasát váró triksás is.
Különleges helyek a piacok Vietnámban, ahol autentikus élményben részesülünk, ha ellátogathatunk ezekre a nappali és az éjszakai nyüzsgő minivárosokba. A különbségek itt is szélsőségesek az európai szemnek, mint általában a Távol-Keleten. Bárminemű hús és friss tengeri herkentyűk, mint a rákok, garnélák, csigák és kagylók hűtését, az igényesebb helyeken jéggel oldják meg a 30 fokban; néhol azonban szabadon lógnak a baromfik, s legfeljebb egy ventilátor tartja távol a legyeket. Az árak viszont meglehetősen barátságosak, és mint Isztambulban, kötelező alkudozni.
Magyar pénztárcánknak is kedvezők az árak – minden a fele vagy valamivel olcsóbb, mint itthon. 3 és 4 csillagos szoba két főre esténként, reggelivel együtt már 15-20 ezer forintért foglalható. Az óriási ételdzsungelben a leveseknek számtalan a variációja, amiket 600 és 1500 forint között szinte bárhol megkaptunk. Fizetéskor figyelnünk kellett azonban nagyon, mert 2 dollár értékű kókuszkávéért több tízezer vietnámi vondot számoltunk le. Talán egyszer itt is sorra kerül majd, mint ami egykor Romániában, hogy egyszerűen levágnak három nullát.
Párttal a néppel
Vietnám pártállam, melynek egyetlen szereplője a Vietnámi Kommunista Párt, ezért nem léteznek ellenzéki pártok. Zászlókon és propagandaplakátokon fennen hirdetik a kommunizmust. A falakon Ho Si Minh idézeteket olvashatunk, amivel gyakran találkoztunk a következő: „Semmi sem értékesebb a függetlenségnél és a szabadságnál”.
Ho Si Minh emlékműveket minden településen állítottak – szobrainak többsége a vezető iránti máig élő tisztelet jele, és egyben dekorációs cél. Ő vezette az idegen gyarmati hatalmak, különösen a franciák, majd az amerikaiak elleni forradalmi mozgalmat. Végakarata ellenére, Ho apó nyughelyéül – Leninéhez hasonló – márványmauzóleumot emeltek a Ba Dinh téren Hanoiban, s bebalzsamozott holttestét üvegvitrinbe helyezték el.
Itt aztán nem lehet éhen halni
Minden sarkon kávézók, hipszter bárok és miniszékes-miniasztalos pho- és egyéb levesezők. Kevésbé beszélünk róla, de Vietnám a második legnagyobb kávétermelő a világon. A tojáskávé nem a latte avokádóval egyidőben került rá a menüre, a története az 1940-es évekig nyúlik vissza, ami olyan mintha egy igazi olasz tiramisut kortyolgatnánk.
Vietnám konyhája tényleg csodálatos – együnk akár elegáns étteremben vagy az utcai kifőzdésnél. Leveseik könnyűek és változatosak – csirkével, marhával, rákkal és a forró lébe, finomra vágott hagymával, zöldfűszerekkel (koriander, bazsalikom, vízi spenót), erjesztett fokhagymával, citruslével tényleg új életre keltik az ízeket. A friss zöldek standja nem ok nélkül a vietnámi piacok királynője. A leveseket általában tésztával készítik, az alapanyaga viszont eltérő – rizsen kívül édesburgonyából, nyílgyökérből és yam gyökérből is készülhet. Érdekesség, hogy elvitelre nejlonzacskóba kötözik a levet, mellé kis dobozba a hozzávalókat. A leves fogyasztásához egyszerre használtunk kanalat és evőpálcikát.
A Hu tieu, másként a Megkong-delta pho levese, a helyiek nagy kedvence. Az északi phoval ellentétben minden szempontból vibrálóbb étel, lényegét a sertéshús és a tenger gyümölcseinek házassága fejezi ki. Sztenderd készlet az asztalon a lime, halszósz, finomra vágott csili és friss erős paprika.
Egyébként a halat, a csirkét, a bárányt és a marhahúst előszeretettel fogyasztják Vietnámban, de nagyra értékelik a kerek páncélú rákot, kagylókat, osztrigát, és a teknőst. A gyümölcsöket – mangót, maraguját, dinnyét, banánt, sárkányt gyümölcsöt, licsit – desszertként ettük. A tea egész egyszerűen nemzeti ital, és mindenhol előfordul, ha a hokedliszerű székeken márcsak ketten is üldögélnek.
Vietnámi utunk végén nem tölthettük volna a karácsonyt szebb és melegebb helyen, mint a csendes Ben Tre-ben, ahol egy vietnámi család tradicionális bútoraival berendezett házában szálltunk meg. A banánfákkal és pálmákkal övezett otthonuk igazi oázisunk volt a Mekong-deltában. Innen utunk Kambodzsán belül Angkorba vezetett, a dzsungel zöldjében évszázadokra elveszett, majd ismét felfedezett templomhegyek civilizációjába.
Folytatjuk Kambodzsával.
Újságírónk a kirándulást szabadsága alatt, saját költségén járta be.
