Feleslegesen bosszankodni unaloműző tevékenységnek épp megfelelhet, ámbár – önmagad számára is releváns – szórakoztatóértéke csak akkor van, ha azt a szarkazmust és változatosságot bele tudod rakni, amit például Mucsi Zoltán színművészi potenciállal séróból produkál. Egyébként csak felmegy a pumpa, rosszkedvű leszel, ráadásul még igaza sincs háborgó lelked hullámtarajos tengerének.
Négy ilyen hasztalan zsörtölődésre okot adó jelenséget tűzünk most tollhegyre, mosolyfakasztó célzattal, öniróniára csalogató szándékkal.
Csatlakozz a KecsUP Hírek közösségéhez a folytatáshoz
Itt vannak ezek a kis fehér szöszök rögtön. Szöszmötölnek, röpködnek, mindenhol szembejönnek. Hóesés a tavaszba megérkező nyárban, bohókás játék, vidám rendetlenség, csiklandozó incselkedés. Mégis megtalálja zsémbes hangulatunk, ahogyan ruhánkra tapad, hajunkba száll, orrunkat bizsergeti.
Miközben bajt nem csinál, allergiát a szájhagyomány ellenére nem okoz, ellenben a kanadai nyárfa demográfiai programjának szerves része, ahogy a fehér repítőszőr segítségével a magok távolabb kerülhetnek az anyafától, hiszen ott esélyük sem lenne önálló fává cseperedni. Emellett egy-egy nyárfa a hatalmas lombkoronájával igen komolyan kiveszi a részét a városi klíma kellemesebbé tételéből, és a széndioxid-oxigén hatékonysági mutatója is figyelemreméltó. Viszont ellenérzéseink odáig növekedtek velük szemben, hogy városainkból egyre inkább száműzzük, akár élete delején ki is vágjuk őket, mérgelődő kedvünk nem tűrheti el maga körül még ezt a kis tréfát sem.
Kár-kár, mondják erre a varjak is, akiknek ugyancsak sokan kötnének útilaput a lábukra zajszennyezés vádjával. Kétségtelenül hangoskodó társaság, de tehetnek-e róla, hogy artikulációs készségeik határt szabnak a kommunikációjuknak, és beszédtechnikai kurzus sem áll rendelkezésükre a társadalmi integrációjukat segítendő?
A fülemüle bezzeg Mozart-darabokat énekel, megjelenésében is szerethető, ellentétben a varjú feketén borzongató ijesztgetésével, a torkából előtőrő metál-riffjeivel, bárdolatlan hangszínével. Fülemüle jó, varjú rossz, verjük hát le fészkeiket, mutassunk nekik ajtót, vonjuk meg tőlük a tartózkodási engedélyt, a koncertturnéjukat pedig vigyék ki a határba, ott károgják el súlyos-nehéz témáikat, torz thrash-üvöltéseiket! Ügyet se vessünk rá, hogy életterük folyamatos szűkítésével mi csalogattuk be őket a városainkba, hogy a városi környezet egyébként is komfortosabbnak bizonyul számukra, és hogy a szólásszabadság joga mindenkit, tehát őket is megilleti – annál is inkább, mert ember legyen a talpán, aki megmagyarázza nekik, hogy illendőbb lenne a társalgásukat visszafogott hangerővel lefolytatni.
Hogy értelmetlenül morgolódó kedvünket ne csak a természeti jelenségek csesztetésében éljük ki, fordítsuk tekintetünket ádáz módon viselkedő komisz gyerekeink felé is, akiknek szemtelensége odáig merészkedik, hogy a játszótéri sportpályákon labdát pattogtatnak, kosaraznak, egy-egy rosszul sikerült passz után felkiáltanak. Tűrhetetlen rebellió, a lakótelep szent nyugalmát kéretlenül megbolygató, a borsófőzelék készítésének áhítatos elmélyültségét felzaklató forradalmi tevékenység ez, ami azonnali megtorlást követel magának: fakanállal fenyegetőzést, szitkok és átkok sűrű zuhatagát, szomszédokkal folytatott fejcsóváló moralizálást, netán a rendőrségi ügyelet felé indított kétségbeesett segélykérést. A labda pedig el van vetve, és felmerül a kérdés, hogy mi vajon a sportpálya rendeltetésszerű használata, ha nem ez?
Az eddig sorolt műfelháborodásokkal talán rokonítható az a két közhelyszerűségbe torkolló szezonális panaszáradat is, amelyek adott naphoz kötődnek, és egy-egy kulturális motívumra néznek idegenkedő, kritikus szemmel. A Valentin-nap tűnik egyszerűbb esetnek, a giccs és a masnival átkötött díszdobozos csokoládé megfekszi a gyomrot, a rózsaszínbe öltöztetett erőltetettség tényleg kínosan hat, na de ezen rugózni mennyire okafogyott annak tükrében, hogy a szerelem vakká tesz? Irracionális jelenséget racionálisan megközelíteni vajon mennyire racionális elgondolás?
Persze inkább a kulturális beágyazódottság hiánya az elsődleges támadási felület, ahogyan a Halloween-kultusz itthoni megjelenésén is ez okból méltatlankodunk, elegyítve némi vallási érzületből fakadó demagógiával. Tetszik vagy sem, az elmúlás gondolatával szembenézés társadalmi receptje is folyamatosan változik, és ha a kelta kultúrkör jobb megoldást kínál ennek a zsigeri félelemnek az elfojtására, akkor inkább nevessük ki a halált, mintsem a traumát éljük meg újra és újra, keresztény tradíciókra hivatkozva. Az pedig régen rossz, ha eltávozott szeretteink emléke csak az erre dedikált alkalmak mesterkélt parancsára bukkan fel bennünk.
De önironikus szembesítésem hogyan is lehetne hiteles, ha magam felé nem gyakorolnám, így végezetül hadd adjak számot egyik saját, és teljesen feleslegesnek ítélhető hőbörgésemről, pedantériámról: mérhetetlenül fel tudja csapni a gyomorsavat bennem, amikor a járdán gyalogolva egy üzletből kilép elém valaki, megakasztva gyaloglásom ütemét, egyben furcsán suta mozdulatokra kényszerítve. Nem mintha a Kresz bármilyen előírást is tartalmazna ilyen helyzetekre, inkább csak az érzület, a dolgok természetességének figyelembevétele, pontosabban annak hiánya. Bosszantó? Bosszantó. Felesleges bosszankodnom ezen? Teljes mértékben az.
Ahogyan a kis fehér szöszökön, károgó varjakon, pattogó labdákon, és a globalizálódó világ kulturális hatásain zsörtölődni is hiábavaló tevékenység. Csak magunknak teszünk rosszat vele.
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.