„A csomagtartóba bele tudtuk pakolni a vagyonunkat, úgy jöttünk el a Vajdaságból, és a nulláról kezdtünk mindent. Hoztuk a tűzhelyet, egy polcot, párom nagymamájának az ebédlő asztalát, és persze ruhákat. Hitelt is felvettem, hogy ki tudjam költöztetni a családot és meglegyen a startra a pénz” – idézte fel Sós Róbert történetüket. A négygyerekes, családjával Orgoványon otthonra talált férfi úgy érzi, hosszú idő és sok harc után végre sínre került az életük Magyarországon, lett biztos munkahelyük, normális fizetésük, házuk és autójuk. Folytatjuk Vajdaságból Kecskemétre sorozatunkat.
Cikksorozatunkban olyan vajdasági magyarok történeteit mutatjuk be, akik megpróbáltak a szülőföldjükön boldogulni, ám a háborús vagy anyagi nehézségek végül döntés elé állították őket. Ma már rengeteg vajdasági munkavállaló él és dolgozik itt, mégis keveset tudunk a mindennapjaikról, akik közül sokan Kecskeméten és a térségben kerestek új életet. A KecsUP Hírek és a vajdasági Szabad Magyar Szó ezt a láthatatlan világot szeretné közelebb hozni az olvasók számára.
Az első részben több egyéni sorsot is felvillantottunk. Sorozatunk második epizódjában Takács Tamara mesélte el videós interjúban történetét; az édesanya családjával éveken át próbált boldogulni Szerbiában, végül egy új életet építettek fel a határ túloldalán, Kecskemét-Matkópusztán. Olvasóink ezután Horvát Éva történetét ismerhették meg, akinek döntésében mély nyomot hagytak a délszláv háború sebei.
Sokáig nem számított, ki melyik nemzetiséghez tartozik
Sós Róbert 1975-ben született Topolyán, idén ünnepli tehát ötvenedik születésnapját. A szomszédos kis faluban, Bajsán nevelkedett. Gyerekkorának meghatározó része volt a sport, focizott, majd kipróbálta a harcművészeteket is. A sport révén sok barátot szerzett.
„Bajsán akkor még 90 százalékban magyarok éltek, mellettük szerbek, szlovákok, ruszinok, cigányok. Fogalmam sem volt, ki melyik nemzetiséghez tartozik, de nem is nagyon érdekelt, nem ez számított. Egy nagyon jó barátom családja a szomszéd településről költözött Bajsára. Csak szerbül tudott, de a gyerektársaságban megtanult magyarul. Segítettünk neki, gyakran kijavítottuk, lehet, hogy néha ki is csúfoltuk – de elsajátította a nyelvet.”
Róbert középiskolásként szembesült először a szerb nacionalizmussal. Ott elválasztották egymástól a szerb és a magyar diákokat – előbbiek délelőtt, utóbbiak délután mentek iskolába. „Volt egy felirat a vécében, azt soha nem felejtem el. ‘Povuci vodu, da Mađari odu’ – azaz Húzd le a vizet, hogy a magyarok elmenjenek.” Ez már a Milosevics-éra idején volt (1989-től volt Slobodan Milošević Szerbia elnöke).
A válsághelyzetek miatt muszáj volt talpraesettnek lenni
A délszláv válság, majd a háború miatt 1991 őszén a volt Jugoszlávia egész területére teljes körű fegyver- és robbanóanyag-embargó lépett életbe, 1992. május 31-től pedig az ENSZ Biztonsági Tanácsa a Szerbia és Montenegró által alkotott Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen elrendelte – az egészségügyi és élelmiszerszállítások kivételével – a teljes export-import embargót, megtiltotta a légi járművek fogadását és az oda irányuló légi járművek indulását, és bevezette a pénzügyi tranzakciók tilalmát. Róbertnek ebből az időből is éles emlékei vannak.
„Az embargó alatt nem lehetett kapni az üzletekben semmit és hatalmas infláció volt. Heti szinten jöttek ki új dínárok Szerbiában. Milliárdos bankjegyek voltak, már nem fért ki a papírra a sok nulla. Az emberek akkor elkezdtek márkával számolni, mert a dínár romlását már nem lehetett követni. 1993 augusztusában kezdtem el dolgozni, öt márka volt a fizetésem. Ha időben felvettem a bankban, akkor tudtam venni belőle egy csík cigarettát, másnap viszont már csak tíz doboz gyufát. A cserekereskedelem is kezdett visszatérni, búzáért tyúkot vagy tojást adtak.”
Szerinte ezek a válsághelyzetek megtanították a generációját, hogyan kell talpraesettnek lenni. Az embargó arra kényszerített mindenkit, hogy feltalálja magát, és ők úgy nevelkedtek, hogy nem félnek a munkától, „nem nyavalygunk, ha akár egész nap is kell dolgozni”.
„Kitettük az asztalra, mennyi pénzünk maradt”
A katonaság után megnősült, de az a házassága nem tartott sokáig. 2001-ben ismerkedett meg mostani párjával, akinek már volt egy kisfia, Eugén. Aztán Róbertéknak még született három közös gyermekük: Zsanett 2002-ben, Sebestyén 2003-ban, Ivett pedig 2004-ben érkezett. „Párommal mindketten egykék voltunk, szerettük volna, hogy a gyerekeknek legyen testvérük. Végül szép nagy lett a család.”
Folyamatosan kereste a lehetőségeket, hogy minél jobb anyagi körülményeket teremtsen magának és szeretteinek. Úgy látja, a privatizációval sok munkahely megszűnt, így rengeteg embernek nehezebbé vált a boldogulás. Ő jóideig kamionsofőrként próbálkozott, vállalva az ezzel járó összes nehézséget – volt, hogy közel három hétig nem jutott haza a külföldi utakról.
Tudtak venni egy házat Bajsán, párja is vissza tudott menni dolgozni, a nagyszülők segítségével oldották meg a napi logisztikát, gyerekfelügyeletet. Az még nem jelentett gondot, amikor a nagyfiú, Eugén ment el középiskolába, mert Topolya és Bajsa között viszonylag gyakran járt a busz. Akkor viszont már sorjáztak a szülőknél a kérdőjelek, amikor a nagylány, Zsanett is elkezdte Zomborban az egészségügyi szakközépiskolát, és a második évben nem kapott helyet a kollégiumban.
„Az albérlet, zsebpénz, a hétvégi haza-és visszautazás havonta 330 euróba jött ki. Muszáj volt matekozni: mi lesz, ha mind a három kisebbik gyerek középiskolába fog járni? Hogyan tudunk majd erre közel 1000 eurót a fizetésünkből félretenni, amikor fejenként 250-300 eurót keresünk? Akkor jöttem rá, hogy nem marad más, mint a külföldi munkavállalás. Topolyán ugyanis a cégek nem voltak hajlandóak a minimálbérnél nagyobb fizetést adni.”
Hogy mennyire nehéz volt egyről a kettőre jutniuk, jól érzékeltetik Róbert szavai.
„Megkaptuk a fizetésünket, elmentünk, befizettük a számlákat, vásároltunk valamennyit a hűtőszekrénybe, aztán hazamentünk, és kitettük az asztalra, hogy mennyi maradt, mennyit kell beosztani a hónap végéig. Előfordult többször is, hogy nem tudtunk minden számlát időben kifizetni, mert elromlott valami, és kellett a pénz a javításra. Csak az ilyen kis csúszások a végén belevihetnek egy nagy adósságba. A házfelújításunk is a szűkös anyagi helyzet miatt húzódott tizenöt évig. Ha volt pénz, akkor tudtuk csinálgatni a házat.”
Próbálkozások külföldön
2017-ben jött az első külföldi lehetőség, egy ismerőse révén egy szlovén cég munkatársaként Németországban dolgozott, üvegfalakat húztak fel épületeknél. A pénz szép volt, de 1700 kilométerre volt családjától. Igaz, kollégáival minden hétvégén hazautaztak – ez jó tizenkét-tizenhárom órás tortúra volt -, de a rövid hétvégén ideje és energiája már nem igazán maradt feleségére és gyermekeire – sokszor az utazás fáradalmait sem tudta rendesen kipihenni.
Ezért rövid időn belül váltott. Topolyán, egy autópálya melletti benzinkútnál próbálkozott, a bér itt sem volt magas, de legalább kiegészítette a borravaló. Majd újra külföld következett: Bécsben dolgozott egy takarító, majd egy gipszkartonos cégnél. Utóbbi tetszett is neki, a fizetés se lett volna rossz, csakhogy egy idő után a tulajdonos elkezdett késni a bérrel – amiből Róbert rendszeresen haza is utalt. Mikor esélyt sem látott arra, hogy megkapja a pénzét, hazament a Vajdaságba, hogy ne élje fel a tartalékaikat.
Irány Kecskemét!
2018 őszén következett egy döntő fordulat Róbert és családja életében. Egy délután hirtelen meglátta a kecskeméti Mercedes-gyár hirdetését: munkásokat keresnek. Azon nyomban regisztrált is, majd nem sokkal később csörgött a telefonja: a szomszédja hívta. Nagy volt a meglepetés, amikor kiderült, hogy a környéken ő toborozza a munkavállalókat az autóipari vállalathoz.
Egy hét múlva Róbert már útban volt Kecskemétre, egy próbamunka után felvételt is nyert. Egy családi házban lévő munkásszállón kapott helyet, ahol igaz ugyan, hogy tizenegyen voltak, de jók voltak a körülmények és a busz is a közelben állt meg. Nem mellesleg pedig mindenki a földije, azaz vajdasági volt – jórészük máig a vállalatnál is maradt. Róbert úgy saccolja, vagy kétszáz vajdasági biztosan elhelyezkedett a gyárnál, neki is van pár ismerőse Topolyáról, Szabadkáról.
„2018. november 26-án kezdtem dolgozni a Mercedesnél. Az első benyomásom az volt, hogy ilyen jó munkahelyem nekem nem volt soha, sem Szerbiában, sem Németországban vagy Ausztriában. Nagyon meglepő volt, hogy 6 órakor elkezdtem a munkát, majd 2-kor letettem a szerszámot és hazamentem. Szerbiában, sőt Bécsben is mindig túlórázni kellett.”
Ő volt a felmérő a családban, azaz aki megnézte, hogyan lehetne kivitelezni az otthoniak kiköltözését. Nagyon megtetszett neki Kecskemét, és azt is megnyugtatónak látta, hogy a gyerekek itt magyar nyelvű iskolába tudnak majd járni – szerinte törést okozott volna az életükben, ha például Németországba, idegen nyelvi környezetbe költöznek.
„Eleinte furcsa volt, hogy ha Kecskeméten bemegyek egy üzletbe, vagy hivatalba, magyarul szólnak hozzám. Szerbiában köszöntem szerbül és magyarul is, mert nem tudhattam, melyiket beszélik. Az ügyintézés Magyarországon simán, gördülékenyen megy, kedvesek, nyugodtak a kormányablaknál. Szerbiában néha előfordult, hogy egyszerűen visszadobták a papírjaimat.”
Végül Zsanett akkor még nem tartott a családdal, ő akkor Zomborban járt iskolába, és már nem akarta az ottani tanulmányait félbeszakítani (a legnagyobb fiú pedig ekkor éppen már Németországban dolgozott). A családfő egy munkaerő-közvetítő segítségével keresett albérletet, megigényelték az okmányokat, iskolát kerestek a gyerekeknek. Róbert párja is két-három hét alatt talált magának munkát, ráadásul a Mercedes-gyár szomszédjában, az SMP-nél. Majd Eugén is hazajött, és ő is a Mercihez került, Zsanett pedig az iskola befejezése után költözött Magyarországra. Összejött újra a család, csak már Kecskeméten.
Elfért minden vagyonuk egy csomagtartóban
„A csomagtartóba bele tudtuk pakolni a vagyonunkat, úgy jöttünk el a Vajdaságból, és a nulláról kezdtünk mindent. Hoztuk a tűzhelyet, egy polcot, párom nagymamájának az ebédlő asztalát, és persze ruhákat. Hitelt is felvettem, hogy ki tudjam költöztetni a családot és meglegyen a startra a pénz.”
A család másfél évig élt albérletben, majd a falusi CSOK-ot kihasználva Orgoványon tudtak családi házat vásárolni – ehhez azonban vajdasági házukat is el kellett adniuk. Ahogy Róbert fogalmaz, tizenöt év munkáját odaadták nyolcezer euróért – de magasabb áron a falusi ingatlant Szerbiában nem tudták volna eladni. Hitelre is szükségük a házvételhez, de annyival jobban keresnek itt Magyarországon, hogy futja a törlesztőrészletre, a számlák befizetésére, fel tudják újítani a házat, tudtak venni autót és marad a hétköznapokra is.
A házkeresésnél az anyagiak mellett fontos szempont volt, hogy legyen a településen háziorvos, nagyobb élelmiszerüzlet, posta és főleg Kecskemétre gyakori autóbuszjárat, az iskola és a munkahely miatt. Ezért ötven kilométer sugarú körre szűkítették a keresést Kecskemét környezetében, hogy a gyerekeknek ne kelljen túl sokat utazniuk nap mint nap.
Róbert a Mercedes-gyárban mint összeszerelő dolgozik. Mint mondja, szereti a munkáját, ugyan pörögni kell, mert a gyártás folyamatos, de maguk a feladatok nem túl nehezek. Noha kezdetben azt gondolta, soha nem fogja megtanulni, pár hónap elteltével teljesen belerázódott. Eleinte három műszakban dolgozott, jelenleg kettőben, de ez nem jelent számára gondot a korábbi kamionozás után.
„Nekem ez egy nagyon nyugodt munkahely. Bemegyek, megcsinálom a dolgomat, majd a műszak végeztével hazamegyek, és nincs más gondom. Ezt nagyra értékelem.”
Végre révbe értek
Közben nagyobbik lánya férjhez ment, ám miután nagy megemelték az albérletük díját, hozzájuk költöztek Orgoványra. Zsanett gyógyszerészeti technikusként végzett, és szintén a déli iparterület lévő egyik cégnél, a Nissinnél kapott munkát, még férje ugyancsak az SMP-nél.
A családfő nagyon hálás párjának, aki a legnehezebb időszakokban is jó társa volt. Pedig nem volt könnyű dolga, hiszen Róbert külföldi munkái miatt gyakran egyedül maradt a gyerekekkel.
„Magyarországon és Orgoványon új otthonra találtunk, sokkal jobban boldogulunk, mint Szerbiában. Nagyon szeretek itt élni, Orgovány nyugodt kis település. Sokat kertészkedünk, a házzal is jól haladunk. Úgy érzem, hogy hosszú idő és sok harc után most már helyreállt az életünk” – összegez Róbert egy mosollyal ötvözött sóhajjal.
Magyarországon soha nem kapott amiatt megjegyzést vajdasági származása miatt, nem „szerbezték le”, mint azt más interjúalanyunktól hallottuk. Egyébként nincs semmi baja szerb állampolgárságával, de teljes mértékben magyarnak tartja magát, dédszülei is magyarok voltak.
Még visszajárnak, de vissza már nem költöznének a Vajdaságba
A beszélgetés során gyakran szóba kerül a régi otthon, a Vajdaság is. Róbert nagyon szép emlékeket őriz róla, de úgy látja, a fiataloknak sokkal kevesebb lehetősége van itt, mint akár Magyarországon, akár Nyugat-Európában; mindenhol jóval magasabbak a fizetések. A szerbiai eseményeket már nemigen követi, nem is akar velük nagyon foglalkozni, tömören csak annyit mond: szerinte nem jó irányba haladnak a dolgok.
„A régi ismerőseimnek nagy része már nem él a faluban. Aki tehette, mind elment külföldre, főleg Németországba, Ausztriába. Már nem is tudnánk összehozni egy osztálytalálkozót, olyan kevesen maradtak. Fiatalból meg pláne kevés van.”
Bajsát nagyon szerette, oda kötötték szülei, barátai. Mostanában is havonta legalább egyszer ellátogatnak a kis faluba, hiszen édesapja és anyósa mai napig ott él.
„Nemrég ebéd után végigmentem a faluban, nosztalgiáztam: megnéztem a tanyát, ahol felnőttem, a régi iskolámat, az utcákat, ahol gyerekkoromban sokat jártam. Egyik részem szívesen visszamenne, de a másik felem józanul azt kérdezi: minek? Már itt, Magyarországon van az otthonunk.”
A sorozat többi cikke:
Vajdaságból Kecskemétre: nehéz döntés volt, de új életet tudtunk kezdeni – 1. rész
Egy család küzdelmes, de reményteljes útja – Tamaráék története a Vajdaságból Kecskemétig – 2. rész
Vajdaságból Kecskemétre – így talált új otthonra Horvát Éva – 3. rész
Ez a cikk a Kecsup és a Szms (Szerbia) újságíróinak határokon átnyúló együttműködésében készült. A cikkben megfogalmazott nézetek és vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek az Európai Unió vagy az Európai Bizottság álláspontjával. Az Európai Unió és a támogató hatóság semmilyen felelősséget nem vállal értük.
