Hétfő este 2127-en voltak kíváncsiak a Széktói Stadionban a Kecskeméti TE – Vasas összecsapásra az NB II második fordulójában. A vendégek az első félidőben nem ütköztek komolyabb ellenállásba, kétszer is betaláltak. A második játékrészben feljavult a lila-fehérek játéka, de csak szépítésre futotta az erejükből. A Kecskeméti TE tehát két mérkőzést követően – tavaly már megszokhattuk, idén azonban egy osztállyal lentebb ez aligha elfogadható – sereghajtó.
Mindkét csapatnak volt oka arra, hogy felszívja magát a meccsre: a Vasas az első fordulóban csúnya pofonba, egy négyesbe szaladt bele a Csákvár vendéglátójaként, a KTE pedig Szegeden kapott ki 1-0-ra. A gyors javítás lehetőségének szellemében látogattak ki a szurkolók is mindkét oldalról, a 2127 néző az NB II-ben nagyon is erős. Már a meccs előtt sejteni lehetett, hogy konfliktust fog szülni egy bizonyos kispesti csapat, a Budapest Honvéd – tudniillik, a kecskeméti szurkolók jó viszonyt ápolnak a vörös-feketékkel, a Vasas ultrái pedig… Hát, sokat énekelnek róluk, de nem szépeket.
Így volt ez a kezdőrúgás előtt pár perccel is amikor az angyalföldi kórus a kecskemétieknek címezve kezdte el szidni a Honvéd együttesét, a kecskemétiek pedig – és ilyet még sosem hallottam élőben –
hamarabb kezdték el éltetni a kispestieket, mint sajátjaikat.
Így hangolódott a két szurkolótábor arra, hogy az első félidőben lemossa a pályáról a lila-fehéreket a Vasas. Ugyanis tényleg ez történt: már a hetedik percben – egy fiatal hazai játékos által elkövetett rutintalan szabálytalanságot követően – megszerezte a vezetést a Vasas, Ulbrik értékesítette a vendégek, a helyszínen épphogy jogosnak tűnő büntetőjét. Utólag, felvételről is talán pont a vonalon történt a fault. A 25. percben pedig Pethő használta ki a KTE kapusának hibáját, akinek csak az üres kapuba kellett pofoznia a labdát. Talán erre mondják, hogy a nagymamám is berúgta volna, strandpapucsban.
Nem meglepő, hogy az öltözőbe, szünetre tartó (és remek hallású, mert annyira hangos azért nem volt) játékosok az „Ébresztő, ébresztő!” című klasszikus könnyűzenei nótát hallgathatták.
Már csak azért sem volt ez váratlan fordulat, mert magam sem tudok többet írni az első 45 percről annál, hogy kilátástalan, szomorú és fájdalmas.
De ugorjunk előre negyed órát az időben! Aki nem volt kint a mérkőzésen, de mindenképp magába szeretné szívni a meccs valós hangulatát, az hunyja le a szemét, képzelje magát egy sörszagú, morajos tömegbe, ahogyan a büfé és a mosdók felé andalogva mindenki azt fejtegeti, hogy ki és mit csinált rosszul eddig. Szóval, második félidő: éledezik a csapat, alighanem az ominózus ének segítségének köszönhetően. Itt fontos kiemelni Banó-Szabó Bencét, aki hosszú ideig sérüléssel szenvedett, a tavalyi szezont szinte teljesen kihagyta.
Tegnap az 58. percben kapott lehetőséget, és nélküle egészen biztosan állítom, hogy esélye sem lett volna az egyenlítésre a hazaiaknak. Vannak ilyen játékosok: egyszerűen a beállását követően sokkal egyszerűbb játéknak tűnt a futball. Tudom, megmagyarázhatatlannak tűnik, de remélem sokán értik, miről is magyarázok. Banó-Szabó beállását követően háttérbe szorultak a hosszú labdák (Szabó Alex próbálkozott ezzel legtöbbször), próbáltak kombinatív játékot játszani a hazaiak, és ez sokszor működött is. Nem állítom, hogy tökéletes volt a középpályás beállása után a lila-fehérek játéka, de mindenesetre biztató volt. Bolyki góljával a 76. percben ugyan szépíteni tudott a KTE, többre azonban már nem futotta – végeredmény: Kecskeméti TE – Vasas 1:2.
A legfontosabb tanulság talán az volt, hogy mennyire fontos a kecskemétieknek, hogy Banó-Szabó ne sérüljön meg újra: nagyon kell nekik egy ilyen vezéregyéniség a pályán. A második félidő szerencsére már nem volt kilátástalan, szomorú és fájdalmas sem. A hazai szurkolók mindenesetre a mérkőzés után – jókora eufemizmussal élve – elbeszélgettek a játékosokkal, de ez azért még nem nevezhető megrovásnak. A felkérdezést követően pedig a támogató „Veletek vagyunk!” rigmussal köszöntek el a focistáktól.
