Ijesztő hatással vannak az egyre gyakrabban ismétlődő aszályok az olyan, egyébként szárazságtűrő, emblematikus alföldi növényfajokra is, mint a Fülöpházi-buckavidéken honos homoki árvalányhaj és a magyar csenkesz. Lehet, hogy ötven-száz év múlva teljesen az Észak-Amerikából behurcolt homoki prérifű és a különböző kaktuszok veszik át helyüket? És ha igen, miért baj ez a Homokhátság élővilága és a biodiverzitás szempontjából? Dr. Csecserits Anikóval, a HUN-REN Ökológiai és Botanikai Intézet tudományos munkatársával jártunk a buckákon, és beszélgettünk arról, hogy már most mennyire megfogyatkozott az árvalányhajak száma.
Már 2000-ben elindult az a kutatás, amellyel a homoki gyepek változásait kutatják a tudósok. Kiváló helyszín erre a Fülöpházi-buckavidék, a Kiskunsági Nemzeti Park fokozottan védett területe, amelyen már nagyon régen nem történt semmilyen direkt emberi beavatkozás (a Nemzeti Park éppen ötven éve alakult meg), az 1990-es évek óta nem használják legeltetésre sem.
Összesen kétszáz mintavételi pontot jelöltek ki a homokbuckák területén – ezek igazából 4×4 méteres (a felszínen semmilyen módon nem jelölt) négyzetek, amelyeknek rendkívül nagy pontossággal bemérték a koordinátáit. Ezekben a négyzetekben először kettő, majd ötévente monitoroztak, azaz megnézték-megszámolták, milyen növényfajok mekkora biomasszával vagy borítással vannak jelen és hogyan változik mindez az idők során, a klimatikus viszonyok miatt.
Korábban is voltak aszályok, amelyek megviselték az őshonos növényeket, de a 2022-es emlékezetes szárazság tényleg extrém helyzetet teremtett.
„Felmérés nélkül is látszott, hogy hatalmas pusztulás történt. Noha 2023-ban nem volt betervezve megfigyelés, de úgy döntöttünk, megvizsgáljuk, a ’22-es aszályt milyen mértékben élték túl a homoki pusztagyep évelő domináns fűfajai, a homoki árvalányhaj és a magyar csenkesz, és kicsit ritkább deres fényperje. Tudni kell, hogy ezek a növényfajok különösen jól tűrik a szárazságot, éppen emiatt tudtak eddig is megmaradni ezen a területen. De a 200 mintavételi négyzet háromnegyedében a füvek több mint fele elpusztult, majdnem a felében, 85 négyzetben pedig gyakorlatilag az összes, több mint 95 százalékuk. Ez nagyon ijesztő arány” – mondta el Csecserits Anikó.
Hozzátette: 2024-ben felmérték azt is, hogy a füvek milyen mértékben tudtak regenerálódni, és ugyan az ezzel kapcsolatos eredmények még feldolgozás alatt vannak, de az látszik, hogy kevés helyen csírázott újra az árvalányhaj és a csenkesz. És erre a meggyérült állományra mért most újabb nagy csapást az idei, ugyancsak igen súlyos aszály.
„Egy-egy csapadékosabb évben újra ki tudnak hajtani ezek a füvek, leginkább magról. Viszont ha egymást követő években még a csírák is elpusztulnak, akkor óriási gond van” – folytatta a HUN-REN Ökológiai és Botanikai Intézet tudományos munkatársa, aki megmutatta azt a meteorológiai állomást is, amely ugyancsak a kutatóintézethez tartozik, és amely révén teljesen pontos adatokkal rendelkeznek a napi hőmérsékletről és a buckavidéken lehullott csapadék mennyiségéről.
Az esővel kapcsolatban Csecserits Anikó azt hangsúlyozta: nem is az éves csapadék mennyisége volt extrém, hanem a csapadék időbeli eloszlása, és főleg az, hogy mennyi jut az igazán forró napokra, amikor a párolgás is sokkal erősebb. A tartós és jelentős vízhiány jellemzi igazán jól az aszály mértékét. Az idei évvel is az a gond, hogy júniusban Fülöpházán gyakorlatilag 1 milliméter eső sem esett, pedig a nagy meleg miatt ilyenkor megnő a növények vízigénye.
A monitorozás keretében azt is meg tudták vizsgálni, milyen tényezők segíthetik az árvalányhaj és a csenkesz túlélését. A Debreceni Egyetemmel közösen készített, centiméter pontosságú drónfelvételek segítségével ki tudták mutatni, milyen az egyes vizsgálati négyzetek kitettsége, lejtése, milyen környezetben helyezkednek el. Így tudományosan is igazolást nyert, amit azért sejteni is lehetett: a buckák északi és meredekebb oldalán kevésbé pusztultak ki a füvek, és sík terepen ott is jobban megmaradtak az árnyékolás miatt, ahol a közelben, 10 méter sugarú körben van fás szárú vegetáció – fa, vagy valamilyen cserje, boróka vagy akár galagonya.
Összességében azért kijelenthető: ahogy manapság alakulnak a klimatikus viszonyok a Homokhátságon, az katasztrofális következményekkel jár az árvalányhaj számára.
„Régóta ismerem ezt a homoki gyepet, és láttam még úgy, hogy tele volt árvalányhajjal, magyar csenkesszel és hogy akkor milyen gyönyörű. Ahogy most kinéz, az számomra sokkoló és nyomasztó. Pontosan nem tudom, hogy mi lesz a jövője, csak reménykedem, hogy lesznek csapadékosabb évek, és akkor talán regenerálódik. Ha viszont újabb száraz esztendők jönnek, akkor sajnos eltűnhet a buckavidékről” – mondta Csecserits Anikó.
A kutató arra is kitért, hogy egy ilyen drámai szcenáriónál mely növényfajok vehetik át az árvalányhaj helyét. A szárazságtűrésre többféle stratégia van. Egyes, a területen már most is jelenlévő évelő növények – például a mezei üröm, a homoki imola, a báránypirosító – gyökere sokkal mélyebbre, akár 2-4 méterre is hatol (az árvalányhajé csak 30-50 centire), így az alsóbb rétegekben lévő víz elérésére is nagyobb az esélyük. Más, egyéves fajok, amelyek csak télen és tavasszal aktívak, magot hoznak májusra és utána pedig elpusztulnak. Ezek nagy tömegben elszaporodtak az idén, ahogy Csecserits Anikó fogalmaz, a vadrozs, a meddő rozsnok miatt „tavasszal úgy nézett ki a buckás, mintha egy gabonaföld lett volna”.
Ami miatt a szakemberek leginkább aggódnak, azok a nem őshonos, inváziós növények, amelyek jól tudnak alkalmazkodni a megváltozott klímához, az aszályokhoz, és így gyorsan el tudnak terjedni. A kanadai betyárkóró például rendkívül hatékonyan használja fel a még oly kis mennyiségű csapadékot is, a szintén Észak-Amerikából behurcolt homoki prérifű pedig úgynevezett C4-es fotoszintézist végez, tehát a vizet az őshonos növényeknél magasabb hőmérsékleten tudja a legoptimálisabban felhasználni – ami jelenleg abszolút előnyös tulajdonság a Homokhátságon. Ennek megfelelően a prérifű már igen nagy területeket meghódított, és ha tömegesen megjelenne a fülöpházi buckákon is, joggal kellene attól tartani, hogy teljesen kiszorítaná az árvalányhajat, elszívva előlük azt a kis vizet is.
Erre mondhatnánk azt legyintve, hogy „hát ez az evolúció, a gyorsabb, erősebb, szívósabb marad életben!”. Ez az érvelés azonban sántít ebben az esetben. Az észak-amerikai fűfélék európai elterjedése ugyanis emberi, azaz mesterséges közbeavatkozás eredménye, hiszen ha nincs az ember, valószínűleg nem tudtak volna magjaik átjutni az Atlanti-óceánon. Ezen a ponton tehát a Homo sapiens durván beleavatkozott az evolúcióba, felülírta azt – egyáltalán nem természetes folyamatokról van szó.
És a következmény sem csak annyi, hogy a kiskunsági (és valószínűleg sok más) ember szemének kedves árvalányhaj esetleg harminc-ötven-száz év múlva eltűnhet a homokbuckákról, és majd lesznek helyette más növényfajok. Biztosan lesznek, a homoki prérifű mellett a füves pusztákon egyre gyakrabban látható kaktuszok esélyei is kiválóak a térhódításra. Miért baj mégis, hogy elszaporodnak az inváziós növények?
„Ezeknek a saját hazájukban megvolt egy kialakult kapcsolatrendszere, voltak olyan rovarok, amelyek fogyasztották őket, és ezáltal kontrollálták a terjedésüket, vagy épp gombák, baktériumok, amelyek együtt éltek velük. Itt, Európában, esetünkben a Homokhátságon viszont egyelőre nincsenek igazán ilyen élőlények – így akadályok nélkül versenyelőnyben vannak az őshonos fűfélékkel szemben, amelyek már régóta együtt élnek a fogyasztóikkal. És az említett C4-es fotoszintézis tovább erősíti az inváziósokat a versengésben. Ha viszont egy őshonos növényfaj visszaszorul vagy eltűnik, akkor számos más, hozzá kötődő élőlény léte veszélybe kerülhet. Az ökoszisztéma ilyen sérülékeny, ha egy valami drasztikusan megváltozik benne, akkor az további változásokkal járhat együtt. Mindez pedig a biodiverzitás, a biológiai sokféleség csökkenéséhez vezet, egy sokkal egysíkúbb, fajszegényebb közösség vagy élőhely alakulhat ki. Azt pedig jól tudjuk, ami túlzottan homogén, az kevésbé ellenálló a környezeti csapásokkal vagy járványokkal, fertőzésekkel szemben. Gyakorlati szempontból azt is megemlíteném, hogy itt a Homokhátságon az őshonos fajok jobban alkalmazkodtak a homokos talajhoz, jobban meg tudják kötni, mint egy homogénebb közösség, ami a homoki prérifű elterjedésével létrejöhet” – magyarázta dr. Csecserits Anikó.
Kipusztulnak a szárazságtűrő növények is – vajon mire készülhetünk mi, gyermekeink, unokáink az ilyen sokkoló jelenségek miatt? Mi fog történni a városokban, ahol még sokkal kedvezőtlenebb a hőmérséklet, a páratartalom a növények számára? Csecserits Anikó jósolni nem szeretne, csak bízik abban, hogy jönnek még csapadékosabb évek. Ha ez nem következik be, akkor nagyon könnyen elképzelhető, hogy lassan a prérifű és a medvetalp-kaktuszok veszik birtokukba az Alföldet.
Utóbbiak terjedését sajnos az ember tovább gyorsítja, mikor az otthon felesleges vagy megunt télálló kaktuszt kiviszi a természetbe. Ugyan a természetvédelmi szakemberek igyekeznek megakadályozni terjedésüket, de az ő kapacitásaik is szűkösek és végesek, és nem biztos, hogy sokáig tudják kontrollálni a folyamatot. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a 2000-3000 kaktuszfajból csak pár él meg nálunk a szabadban, ilyen például a heverő medvetalpkaktusz.
A kutatás fontos tanulsága az is, hogy a gyepeken a fák, cserjék árnyékot-félárnyékot, és ezzel menedéket tudnak biztosítani az árvalányhajnak és más száraz gyepi növényfajnak, esélyt kínálva a túlélésre és újbóli elterjedésre – ezért fontos tehát egy legelőn, gyepen néhány cserjét, kisebb fát megtartani.
