Tíz éve robbant be Európába a migrációs válság, és most tíz esztendeje, hogy megjelent az első jelentős repedés a Budapest–Berlin tengelyen: Orbán keményvonalas magyar határzáró politikája és Merkel német határnyitása új fejezetet nyitott Németország és egész Európa történetében. Tíz év telt el azóta, hogy Angela Merkel megfogalmazta a német politikát és a világ közvéleményét máig inspiráló, egyben mélyen megosztó mondatát: „Wir schaffen das” – „Megcsináljuk.”
Angela Merkel híres mondata 2015. augusztus 31-én hangzott el a CDU berlini pártértekezletén, megerősítve, hogy Németország megbirkózik az Európa szíve felé özönlő milliós menekülthullámmal. Néhány nappal később a német vezető az osztrák kancellárral közösen úgy döntött, hogy Németországba utazhatnak az M1 autópályán gyalog elinduló menedékkérők tömegei. Sikerült? Megcsinálták a németek, ahogy Merkel ígérte? S nekünk mi sikerült, magyarok? Vajon ki és mennyit nyert az akkori döntésen? Mérleg a tanulságokról.
Minden igazi államférfinak (adott esetben nőnek) van egy mondata, amely örökre fennmarad – jó vagy rossz felhanggal. Angela Merkel a 16 éves kancellársága tizenegyedik évében járt, amikor megfogalmazta emblematikussá vált hitvallását: „Wir schaffen das.” Azóta sokszor szembesítették e mondatával, amely a német „Willkommenskultur”-korszak nyitányának is tekinthető. Konzervatív és jobboldali kritikusai – köztük a jelenlegi kancellár-utódja, örök riválisa, Friedrich Merz – nyílt gúnyolódással emlékeztették e szavakra. Minden egyes alkalommal, amikor „migráns” menekültek követtek el erőszakos cselekményt és akkor is, ha egy tévériport olyan menekült családot mutatott be, akiknek a szociális ellátásoknak köszönhetően több nettó jövedelmük jött össze, mint a „keményen dolgozó” német szomszédoknak.
Természetesen Angela Merkel tíz éve is tudta, hogy több mint egymillió ember integrációja sokba kerül – és az élet Németországban sem lesz mindenkinek „habostorta” –. mindennek, így a szabadságnak is ára van. Érdemes felidézni, amit azon az augusztusi napon Berlinben közvetlenül híres mondata után rögtön hangsúlyozott: „Ahol valami akadályba ütközünk, azt le kell küzdenünk és meg kell dolgoznunk, hogy sikerüljön.”
Eredmények és kudarcok hálójában
Nézzük, mit sikerült leküzdeniük a németeknek azóta, s mit értek el tíz évvel a „menekültválság” után! A Frankfurter Allgemeine Zeitung adatai szerint a 2015-ben érkezett menekültek közel 70 százaléka ma munkaviszonnyal rendelkezik, arányuk alig marad el a német átlagtól (72%) és jelentős részük már német állampolgárságot is szerzett. Ez kétségkívül jobb eredmény, mint amit akkoriban a legtöbben vártak. Csakhogy a történet nem zárható le a foglalkoztatási statisztikáknál. A FAZ által idézett elemzések szerint a menekültek gazdasági beilleszkedése jobb a vártnál, de a társadalmi integráció továbbra is akadozik. Különösen a nők esetében, akiknek foglalkoztatási aránya kilenc év után is csak a fele (23%) a német átlagénak. Eközben az erőszakos jobboldali szélsőséges cselekmények látványosan nőttek. A német közbiztonság és az állam iránti bizalom az utóbbi években látványosan csökkent, a bűnözési statisztikákban a menekültek némileg felülreprezentáltak és a társadalom egy jelentős része máig nem érzi biztonságban magát a saját hazájában.
Ennek tükre a szélsőjobboldali AfD felemelkedése a Bundestag második pozíciójába és első tartományi választási győzelmük (igaz, hogy csak a volt kommunista NDK terepén). Ez a kettősség – siker a munkaerőpiacon, kudarc a társadalmi kohézióban – mutatja, hogy Merkel mondata mögött nem egyszerűen optimizmus volt, hanem egy olyan politikai vízió, amely figyelmen kívül hagyta a valós kulturális és társadalmi realitásokat.
Magyar vonatkozások
2015 nyarán a Keleti pályaudvaron táborozó menekültek képei bejárták a világot. Orbán Viktor kormánya ekkor – sokak által jogosnak, mások által igazságtalannak ítélt módon – úgy döntött, hogy lezárja a magyar déli határt, és kimondta: a migráció kezelése nem humanitárius, hanem szuverenitási kérdés. A határnyitás napján (szeptember 4-én) a miniszterelnök Kötcsén így bölcselkedett hívei előtt:
„A liberális blablának vége… A magánzsebből történő segítés még jót is tehet a gazdaságnak, de ha az államtól várjuk ezt, és állami újraelosztást akarunk, átterelni az állam produktív szférájából, gazdasági erőforrásaiból ebbe az irányba, annak a vége nem lehet más, minthogy a gazdasági teljesítmény szűkülni fog. Ezért azok a keresztény igények, amelyek szerintem helyesek, és a mostani helyzetben, mint lelki igények megfogalmazódnak, ha az állampolgárokkal szemben fogalmazódnak meg, helyesek, ha az állammal szemben fogalmazódnak meg, tévesek. … Ezért fontos, hogy különbséget tegyünk a személyes, egyéni felelősség és aközött, ami a kötelessége egy modern államnak. Ezt a határvonalat meg kell húznunk, mert morálisan nem fogunk eligazodni, nem leszünk képesek arra, hogy egyszerre támasszuk magunkkal szemben a segítés keresztényi kötelességét, és várjuk el az államunktól, hogy védje meg azt, amink van.”
Ergo: az állam mossa kezeit, fizessenek az „emberek”, ha segíteni akarnak a menekülteknek. Így hangzott Orbán alig burkolt bírálata Merkelnek egy történelmi napon. No comment.
A „Megcsináljuk” hitvallása sokak számára a német moralitás csúcspontját, másoknak a politikai naivitás szimbólumát jelenti. Kati Marton, az ex-kancellár közeli ismerőjeként (az USA berlini nagykövete is volt) magyarul is olvasható Merkel-életrajzában 2015 augusztusa Merkel „lutheri pillanata volt”. A „Megcsináljuk” tézise Marton szerint hasonlatos Luther Márton 1517-es hitvallásához a reformáció születésekor: „Itt állok, másként nem tehetek.”
Az elmúlt tíz év fényében nehéz lenne tagadni, hogy a magyar álláspont ne igazolódott volna be legalább részben. Míg Németországban a menekültkérdés máig a mainstream politikai vita tárgya, addig Magyarországon a kormány – vitatható eszközökkel, de kétségkívül következetesen – elérte, hogy a határzár elfogadottá, a bevándorlás témája pedig nagy jelentőségűvé váljon minden – 2024-ig legtöbbször győztes – önkormányzati és parlamenti, európai választási FIDESZ-kampányban. Csak az ellenzéki – a választásokon legtöbbször vesztes – oldalon merült fel az a dilemma, hogy mennyire volt „keresztényi”, „demokrata” és „humánus” megoldás a háború, a politikai üldöztetés elől menekültek megkülönböztetés nélküli kerítés mögé zárása, a „migránsozás” kormánypolitikává emelése.
Paradox és ironikus, hogy éppen Orbán vetette Merkel szemére a „multikulturalizmust”, a „dekadenciát” és a „tehetetlenséget”. Éppen ő lett Merkel egyik kritikusa, aki a „schaffen das” és az ebből következő merkeli határnyitás közvetlen politikai haszonélvezője. Éppen ő, aki e döntés nyomán – mondjuk a mai német kancellár alatt igencsak elképzelhető német határzárást követően – egy jelentős magyarországi humanitárius katasztrófát és totális belpolitikai káoszt kerülhetett el.
Mérlegen a humanitás és a pragmatizmus
Véleményünk szerint 2015-ben Merkel humánus, talán nem teljesen racionális, de keresztény, luteránus neveltetését és humánus értékrendjét jól tükröző döntést hozott. Az illiberális magyar határzárás és a pragmatikus német határnyitás sajátos történelmi ellenpontja az 1989-es humánus magyar határnyitásnak, ami közvetlen nyitánya volt a német forradalmi falbontásnak és a váratlan, de vérnélküli újraegyesítésnek.
Elmondható, hogy a merkel-i határnyitás Németország európai vezető szerepének egyik etikai alapköve lett. Merkel menekültpolitikája „transzformatív” jelentőségű a német és az európai társadalomtörténetben is. A holokausztért elsőrendűen felelős Németország ezzel a lépéssel a világ sok táján morális és emberjogi etalonná vált, és végeredményben az is bebizonyosodott, hogy az egymillió menekült befogadása nem okozott megoldhatatlan terhet a 82 milliós Németország számára. Merkel távozása máig űrt hagyott a nemzetközi erőtérben, Európa azóta (2019) is keresi igazi vezetőjét, akit az amerikai, az orosz és a kínai elnök is egyenrangú félként kezelne. A magyarok pedig várnak arra a vezetőre, aki egyszerre humánus, demokrata és nyugatos. Ahogy az 1989-es magyar határnyitás a magyarok erkölcsi aranyfedezete, a 2015-ös határzárás épp e tőke leértékelésének, s a magyar diplomácia perifériára – és Keletre – sodródásának kezdete. Sic transit gloria mundi. De ez már egy másik történet.
Tíz év után tehát elmondható: valamit valóban sikerült „megcsinálni”. Persze kérdés, hogy milyen áron. A friss német elemzések is azt érzékeltetik, hogy bár a számok helyenként biztatók, a német társadalom hangulata mást mutat. A biztonságérzet csökkenése, az idegenellenesség erősödése és az AfD térnyerése mind olyan következmények, amelyek nélkül Németország biztosan jobban járna.
Merkel öröksége így kettős: gazdaságilag nem omlott össze a német állam, de politikailag Európa megosztottsága, a közbizalom eróziója és a populizmus előretörése mind-mind a 2015-ös döntésből (is) táplálkozik. Tíz év után ezért nem az a kérdés, hogy „megcsináltuk-e”, hanem az, hogy megérte-e.
Zarándy Zoltán írása
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.
