Vannak helyek, városok és terek, ahová mindig hazatérünk, ahol mindig otthon érezzük magunkat. Közép-Európa tele van ilyen helyekkel. Van egy város, Bécs és Berlin, Budapest, Pozsony és Varsó vonzásában, ahol az ismeretlenek is ismerősök – még akkor is, ha az ízek, az élet ritmusa, a muzsika és az irodalom hangja, de az épületek és hidak íve is eltér az itthonitól. Prága ilyen. Hrabal, Kafka, Dvořák, Smetana, Havel és Švejk – a mienk is. 1989 óta sokszor tértem ide is – otthonról – haza. 2025-ben egy boomer újságíró és Z-és egyetemista fia közös sétákat tettek – térben és időben, múltban és jelenben. Rövid személyes útinapló következik – néhány impresszió felvillantásával.
1989 augusztusában jártam először Prágában. Történelmi időket éltünk akkor is – épp akkor ért véget a „rövid” huszadik század, mások szerint (Fukuyama) még a történelemnek is vége lett – győzött a – mi is?
Emlékszem, a Károly Egyetem udvarán álltam, amikor fiatal hallgatók és professzoraik tömege zúgta: „Máme holé ruce!” – „Csak a puszta kezünk van.” Nem volt fegyverük, csak dacos hangjuk, de abban a pillanatban, mikor a frissen előzetesből kiszabadult Václav Havel alakja felbukkant a Szent Miklós-templom közelében, mindannyian úgy éreztük: történelmet írunk. A hatalom nélküliek hatalma korszakának küszöbére érkeztünk.
Azokban a napokban – közel negyven évvel fiatalabban és legalább annyival könnyedebben – magyar történész-hallgatóként sodródtam a bársonyos forradalom forgatagában. Este a Reduta Jazz Clubban szaxofonszólóval vegyült a szabadság mámora, aktív sörözés és passzív dohányzós cigarettafüst gomolygásában álmodoztunk arról, milyen is lesz Közép-Európa, ha végre beköszönt a szabadság.
Novemberben már a BBC és a Guardian közép-európai tudósítóinak útikalauzaként tértem vissza: máig előttem rémlik a gumibotos, vízágyús rohamrendőrök arcán megfagyott félelem, s a bizakodó és bátor tekintetek tömege a Vencel tér éneklő tüntetői között. Mindenkinél jókora kulcscsomó volt, amelyet Václav Havel szónoklata közben folyamatosan csörgetett a százezernyi kéz: szimbolikus kicsengetés volt ez a rezsim és becsengetés a demokraták számára.
Az aluljárók és a tűzfalak kézzel rajzolt plakátokkal voltak tele: Havel na Hrad – Havelt a Hradzsinba – hangzott a követelés: azaz őrségváltást az Elnöki Palotában, kommunizmus helyett demokráciát, szovjet megszállás helyett függetlenséget. 1989 – a csodák éve volt – annus mirabilis. Minden sikerült. 2025: annus horribilis? Vajon mi sikerül ma nekünk? És mit hoz 2026?
Most, 2025 nyarán újra itt vagyok, immár egyetemista felnőtt fiammal, aki most annyi éves, mint én akkoriban. Egy „boomer” és egy Z-generációs. Aki egyetemista, az kíváncsi, tele kérdéssel, még ez a szerencse. Amíg sétálunk a Staromestská (Óváros) téren, azon tűnődöm: mit látnak ma a huszonévesek, amit mi akkor még csak remélni mertünk? A falakon emléktáblák őrzik a múltat, de a város ritmusa, hangulata egészen másról mesél.
Rohanás és lassúság
Budapest és Prága különbsége első pillantásra szembeötlő. Otthon a járdákon tilosban parkoló terepjárók állnak, kamu rokkantkártyával, mintha a szabályok csak a gyengéknek szólnának. Az arcok borongósak, mindenki siet, a tekintetek csak ritkán találkoznak, a social media képernyőjét bambulja a magányos tömeg. Itt, Prágában a Moldva partján más a sodrás: lassabb, nyugodtabb, úgy érzem – emberibb. A belvárosban itt alig látni autót, az emberek andalognak, nem rohannak. A fiam meg is jegyzi: „Apa, itt mintha több idejük lenne az embereknek élni.” Milyen igaz.
Elegancia és generációk
Mindkét városban elragadóak a nők, de a stílus más. Budapesten sokszor széttartó a kép: az egyik utcán hipszter kávézóba igyekvő fiatalok, a másikon fáradt, praktikus ruhában sietők. Prágában több az egyensúly. A fiatal lányok nőiesebbek, elegánsabbak, de nem hivalkodóak – van bennük valami finom magabiztosság, ami ritkábban látszik Budapesten. Mintha itt a fiatalság még természetesebben vállalná saját szépségét.
Virágok és parkok
Érdekes, hogy a zöldfelületek terén Budapest előrébb jár. A Margitsziget, a Városliget vagy a kis belvárosi parkok gondozottsága, a virágágyások változatossága mostanra felülmúlja Prágát, ahol inkább a szigetek és a vár környéke ragyog igazán. A Moldva-part romantikája vitathatatlan, de a részletekben Budapest kifinomultabb lett. A feleségem nevetve mondja: „Zoli, legalább a virágversenyben mi győztünk.”
A jazz élő nyelve
De ha élő jazz zenéről van szó, Prága messze vezet. A belvárosban szinte minden sarkon élőzenét hallani, és a Reduta, a Jazz Republik vagy az Ungelt tele van fiatalokkal. Az amerikai turisták mellett cseh huszonévesek ülnek az asztaloknál, mintha számukra a jazz nem nosztalgia, hanem jelen idejű közös nyelv lenne. Budapesten a jazz inkább az X generáció és a boomerek zenéje maradt.
A fiam is észreveszi: „Itt olyan, mintha a jazz kiegészítő egyetemi tárgy lenne.” Eszembe jut, amikor 1989-ben ugyanitt hallgattam a szabadság hangjait a szaxofonszólókban. A ritmus, az improvizáció, a szabályok feszegetése – mindez akkor a politika nyelve is volt. Ma Prágában ez még mindig él. És Budapesten? Talán a jazz is csendesebb, fáradtabb.
Havel szelleme
Václav Havel alakja végigkísér ezen a városon. 1989-ben ő testesítette meg azt a bátorságot, amely nélkül a kelet-európai rendszerváltás elképzelhetetlen lett volna. Nem akármilyen örökséget hozott magával – Prága legjelentősebb építészei és ingatlanfejlesztői voltak a felmenői: a legendás Lucerna-palota és a Barrandov-filmstúdiók máig ikonikus épületei a fővárosnak. Havel pedig filozófiai, drámaírói, rendezői munkásságán kívül – Csehszlovákia, majd a független Csehország elnökeként Prágát a világpolitikai és a globális kultúra centrumává tette.
Ma a néhai háza előtt állva a fiamnak mesélem, hogy akkoriban az irodalom és a politika nem két külön világ volt: egy drámaíró vezette a forradalmat. Ő csodálkozva kérdez vissza: „Ma elképzelhető lenne, hogy egy író vezessen egy országot?” A kérdés fájdalmasan egyszerű, és a válasz alighanem „nem”.
Két város, két jövő
Budapest rohan, Prága sétál. Nálunk több a virág, náluk több a jazz. Nálunk több a feszültség, náluk több a derű. A közös múlt – 1968 szégyene, 1989 diadala – ugyanaz, de a jelen ritmusa más. Mi, magyarok gyakran visszafelé nézünk, ők inkább előre.
A fiammal sörözve azon gondolkodunk, hogy vajon mi maradt a bársonyos forradalom ígéretéből. Szabad országokban élünk – legalábbis papíron. De az emberek arcán a szabadság élménye nem mindig látszik. A jazz sem csupán muzsika: annak a kérdésnek a szimbóluma, hogy tudunk-e még improvizálni, képesek vagyunk-e újra és újra felfedezni a szabadság dallamát.
Zárszó
1989-ben azt hittük, hogy a szabadságot egyszer s mindenkorra kivívtuk magunknak. 2025-ben már látjuk, hogy ez nem így van. A szabadság nem csupán örökség, hanem felelősség is.
A kérdés most már nem az, hogy kivívtuk-e, hanem az, hogy megőrizzük-e.
Ebben a harcban a gyermekeink nem kevesebb felelősséget viselnek, mint mi harminchat évvel ezelőtt. Reméljük, ők lesznek a sikeresebbek. Prága és Budapest – addig is tükörképei, testvérei és múzsái maradnak egymásnak – és önmagunknak.
Zarándy Zoltán írása
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.
