A hazai politikai- és gazdasági rendszer elérte a határait, a jelenlegi működés nem fenntartható, változásra van szükség – jelentette ki a KecsUP Híreknek adott interjúban Bod Péter Ákos. A neves közgazdász, az MNB volt elnöke szerint a magyar gazdaság jelenleg nagyon súlyos gondokkal küzd, amiket ugyan még lehetne kezelni, de ahhoz komoly erőfeszítésre van szükség mind döntéshozói, mind a társadalom részéről. Hiszen a magyar gazdaság jövőjét a gombamód szaporodó ázsiai üzemek nem mentik meg, azok működésébe be kellene vonni a hazai piaci szereplőket is. Ellenkező esetben ugyanis Magyarország végzetes következményekkel nézhet szembe.
Lát reális esélyt egy újabb, ezúttal 2026-os rendszerváltásra? Ön szerint mire lenne szükség ehhez, van-e ennek a folyamatnak biztos receptje?
– A végén kezdve: a nagy társadalmi és gazdasági átalakulásokat rendszerint nem megtervezik, hanem elszenvedik az érintettek. Ilyen volt a Kádár-rendszer vége és a piacgazdaságra, többpárti demokráciára való áttérés 1989-1990-ben. Az ország felének ez már múlt, így érdemes felidézni, hogy lassú érlelődés, belső szerveződések majd hivatalos tárgyalások után felgyorsult, és végül is rendezett keretek között – azaz nem forradalmi úton – végbement a rendszer megváltozása. Nem kis részben azért, mert a hatalmon levők közül egyre többen belátták addigra, hogy ők már nem tudják megoldani a feltornyosuló feladatokat – az államháztartás finanszírozását, az inflációs folyamatot, a nagyüzemek súlyos bajait és az elkerülhetetlen munkanélküliséget. Az ilyen mély fordulatra üzembiztos recept nincs. Láttuk, hogy mennyire másként indult a mi átalakulásunk, mint a lengyel, a román, a szlovén vagy a balti, és idővel milyen rendszer-változatok jöttek létre a térségben.
Mire gondol pontosan, miben tér el a magyarok rendszerváltása, az említett országokétól?
– Amivé a miénk vált az utóbbi időkben, az bizony kevésbé sikeres. A gazdasági élet sokkal kevésbé dinamikus, mint az olyan országoké, ahol az állam, a politika, a kormányzat nem telepedett rá a társadalomra, az üzleti életre ilyen mértékben, és maradt tere a rátermettek versenyének.
Azaz a magyar állam elment a falig?
– Nagyon szükséges a fordulat, sőt elkerülhetetlen is, mert az eddigi folyamatokat nem lehet meghosszabbítani. Nem lehet még erősebben centralizálni a kormányhatalmat, amely Európában példátlan módon hosszú évek óta rendkívüli jogokat vont el a társadalomtól. Komolytalan ígéret „száz új gyárral” dinamizálni a gazdaságot. Értelmetlen és erkölcstelen plakátokon és politikai gyűléseken hergelni a magyarokat a gazdasági fejlődésünket és biztonságunkat egyedül szavatolni képes szövetségeseink ellen. Ezek az irányok objektíve folytathatatlanok, és ezt az ország elég nagy része érzi, gondolja. Sőt a kormányoldal hívei között is vannak, akik tudnak osztani-szorozni, maguk között ki is mondják. Ilyesmi volt annak idején is.
A régi gárda még keménykedett volna a szerveződő ellenzékkel szemben, aztán győzött a józan belátás.
Ön szerint visszatérhet még Magyarországon a klasszikus értelemben vett politikai váltógazdaság?
– Azzal önmagában nincs probléma, ha egy politikai erő sokáig kormányképes. A svéd szocdemek évtizedekig voltak hatalmon. Angela Merkel is 16 évig volt kancellár – bár sokak szerint kevesebb több lett volna. Mindig felmerül viszont az elfáradás veszélye személynél és pártnál egyaránt. De a kritikus kérdés a szabályok tisztelete és a nemzeti intézmények megőrzése. Az nincs rendjén, hogy ha egy csapat hirtelen nagyot nyer, akkor rögtön átírja az alkotmányt, noha ilyet a programjában nem hirdetett. Aztán ír új választási szabályokat, és saját káderekkel tölti fel az állami posztokat. Az európai fejlődés évszázadai nem ok nélkül alkották meg a hatalomgyakorlás korlátjait és ellensúlyait. Azok eltávolítására gyakori a hajlam a politikusoknál, nemcsak nálunk, hanem máshol is, persze az is kiderül, hogy ilyenkor romlik az államszervezet hatékonysága, szaporodnak a voluntarista döntések, a személyi vagy pártlojalitás kiszorítja a tudást és szakmaiságot.
Nálunk formailag megmaradt a többpárt-rendszer, de sokféle okból olyan képlet állt elő 2010-től, amelyben gyakorlatilag állampártként viselkedő erő állt szembe az egyenként kormányképes alternatívát nem képviselő pártokkal. Ezek mögött együttesen állhatott a társadalom politikailag aktív fele, akár többsége is, de ettől a főhatalom maradt egy kézben. Ilyenkor már csak az önkorlátozás, személyes alázat, a polgári politikai kultúra maradna a demokratikus joggyakorlás garanciájaként – no, hát ez nem a mi esetünk.
Valami mégis megváltozott, 2024-ben gyakorlatilag a semmiből megjelent egy olyan politikai szerveződés, ami felülírta az addigi ellenzéket, majd szép lassan mindazt, amit a magyar politikáról addig gondoltunk. Mennyire volt ez láthatatlan?
– Egy bő éve a szemünk előtt megváltozott a politikai helyzet. Nem függetlenül attól, hogy a gazdasági fejlődés immár sajnos elég tartós elakadása, meg a társadalmi kontrol alól kiszabaduló hatalomgyakorlók pökhendisége, kivagyisága együttesen oda vezetett, hogy az ország nagyobbik fele – ezt felmérések sora mutatja – változást akar. Elégedetlenek eddig is sokan voltak, de amíg nem látszik változási esély, tényleges ellenerő, addig marad a morgás a négy fal között.
Most tereket töltenek meg a változást akarók.
A magyar gazdaság jelenleg milyen akut és krónikus gondokkal küzd, ezek alapján hogyan futunk majd neki 2026-nak?
– Vannak valóban tartós, krónikus gondjaink, és ezek nem mind csak ránk jellemzőek, hiszen a térségben máshol is küzdenek velük. Ilyen a fiatalok és képzettek elvándorlása, a demográfiai folyamat, amely miatt a nyugdíjrendszer fenntarthatatlan, egész országrészek életképessége kétséges. És vannak különösen aggasztó saját ügyeink is: az energiafüggőség, amely ismeretében felelőtlen mulasztások történtek az energiatakarékossági teendőket illetően, sőt érthetetlen módon állami pénzzel támogatják az energiaigényes és egyben környezetet is terhelő ipari gyártások betelepülését. Magyar sajátosság a nagyarányú államadósság is, ami az új tagállamok között a legnagyobb. A nemzeti jövedelem öt százaléka megy kamatfizetésre – ez a legnagyobb arány egész Európában. A magyarok egészségügyi állapota, képzettségi szintje egészében is gondot okoz, és nagy a társadalmon belüli aránytalanság is. Az állami szektor igen nagy, gyenge hatékonyságú, az adóterhelés túlzott, a közpénzek felhasználásával rengeteg baj van.
A bőséges EU-forrás értelmes felhasználásával két évtized alatt komoly modernizációt lehetett volna elérni az infrastruktúra, az egészségügy, az oktatás, a klímaváltozásra való felkészülés terén – de nem így lett. A mulasztások és halasztások ráterhelődnek a következő éveinkre. És amit most kritikusan kiélezett a jelenlegi kormánypolitika, az a szövetségeseinkkel, szomszédjainkkal szembeni viszony.
Ezeket a problémákat hogyan lehet hatékonyan orvosolni, ebben milyen feladatuk lesz a döntéshozóknak, és hogyan vállalhatnak részt benne a magyarok?
– Azt már láttuk 1990 után, hogy a szerkezeti, öröklött bajoktól lehetetlen egy lendülettel megszabadulni. Szívós és következetes munkára van szükség. De minél előbb elkezdődik a korrekció, annál jobb!
Súlyos baj lenne, ha újabb ígérgetésekkel meg a változásoktól eltántorító fenyegetésekkel még időt tudnának nyerni azok, akiknek a programja a folytathatatlannak a folytatása.
Elnyűhetetlen kérdés: a magyar gazdaság, a magyarok mennyire nyögik, hogy az elmúlt években jelentősen megszaporodtak az összeszerelő üzemek – Kecskeméten például a Mercedes gyár? Ezek az üzemek mennyire előremutatók a jövőnket illetően?
– Mutatja, hogy a világ ugyan fordul, de a hazai politika intézői ugyanazt a kúrát ajánlgatják az országban: még egy újabb nagy gyárat behozunk, aztán még egyet, és ha attól sem lendül be a gazdaság, akkor még néhányat. Azért is különös ez a fantáziahiány, mert vagy húsz éve kezdték mondani a szakértők, hogy jó dolog volt a valamikori szovjet piacra termelő, de csődbement állami nagyvállalatok helyett modern, termelékeny gyárakat beinvitálni. Innentől viszont már az lenne a feladat, hogy azok ne szigetszerűen működjenek Magyarországon, hanem vonjanak be helyieket az értékláncba, kerüljön ide jól fizető, nagy hozzáadott értékkel bíró munka minél több.
A magyar külügyminiszter viszont ehelyett minden héten örömmel bejelenti, hogy állami dotációval újabb ázsiai összeszerelő üzem nyílik valahol. Amihez mi a magyar adófizetői támogatáson túl gyakran csak a vizet, földet, energiát, bekötőutat adjuk. Technológiát úgyis hoznak, sokszor embert is. Fogalma sincs az ázsiai üzleti modellről, aki azt hiszi, hogy itt majd kutatás és fejlesztés lesz valaha.
A magyar gazdaság az autógyártáson kívül mely területen/területeken erős leginkább, ezeket hogyan lehetne a jövőben fejleszteni?
– A magyar gazdasági szereplők a kicsiktől a legnagyobbakig mostanra erősen beépültek a globális, főképp az európai termelési láncolatokba. Van azokban sokféle: a gyógyszertől az üzleti szolgáltatásig, és igen, van járműipar is, meg szoftverfejlesztés és egyedi műszer is. A feladatot nem abban látom, hogy egy új kormány rábökjön újabb területekre, hanem segítse elő azoknak a feltételeknek a létrejöttét, amelyek fontosak a sikerhez, és ahhoz, hogy a magyar gazdasági szereplők feljebb léphessenek a mostani értékláncban, és ne szoruljanak ki az újabb uniós projektekből. És nekem a legfontosabb most a tehetségmegtartó képesség. Mert ne legyen illúziónk, ha az a sok ezernyi fiatal, akik között a napokban is volt alkalmam együtt ünnepelni 1956 emlékét, feladják a reményt, hogy működhet jobban Magyarország, akkor levonják a következtetést, és egyéni megoldást keresnek a maguk számára.
Ha marad az uram-bátyám, ecsém-vejem világ, akkor exodus indulhat be, azt pedig visszafordítani cudar nehéz lesz.
