Vannak pillanatok, amikor az ember érzi, hogy tanúja lehet valami különlegesnek. Ilyen volt számomra Karikó Katalin kecskeméti előadása is – azé a Nobel-díjas professzor asszonyé, akinek az egész világ köszönettel tartozik azért, hogy a Covid–19 visszaszorult. Ki tudja, hány életet mentett meg, hány családot óvott meg a teljes összeomlástól.
És most, ott ülve a nézőtéren, egy olyan élményben részesültem, amire nem voltam felkészülve. A színpadon egy világhírű tudós ült, mégsem láthattunk mást, mint egy csodálatos személyiséget. Semmi allűr, semmi modorosság – csak őszinte történetmesélés, derű és hitelesség.
Hihetetlen, de hallgatva őt az ember még hasonlóságokat is felfedezhet vele: az egyszerű, vidéki származás, a kedvenc sorozat, a Columbo, vagy épp a gyermekkori kíváncsiság, amikor nővérével szétszerelték a rádiót, hogy megnézzék, hol bujkálnak benne a „kis beszélő emberek”. Gyerekként én is pontosan ezt hittem, és ma is a Columbo a kedvencem. Persze nem ezek tették őt azzá a zsenivé, akit ma az emberiség számos díjjal jutalmazott – de talán épp ezek az apró, emberi részletek mutatják meg, miért tudunk hozzá ennyire kapcsolódni.
Karikó Katalin mégsem tartja magát zseninek. Nem is a legokosabbnak. Azt mondja, egyszerűen csak kitartó, szorgalmas, rengeteget olvasott egész életében, és mindig kíváncsi volt. Ez az egyszerűség és szerénység árad belőle minden szavában.
Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen világhírű professzor majd száraz tényekről és kutatási adatokról beszél, de ő más. Egyetlen száraz adat sem hangzott el. Helyette engedett, hogy belássunk az életébe – gyerekkorától a Nobel-díjig. Mindezt olyan kedves humorral és természetességgel, hogy az ember szíve megtelik melegséggel.
Az előadás élvezhetőségét csak fokozta a beszélgetőtárs, Árvai Zoltán, aki olyan kérdéseket tett fel, amelyek valóban a valódi Karikó Katalinról szóltak – nem a tudósról, hanem az emberről.
Természetesen megvettem a könyvét, az Áttörések-et. Nem vagyok az a dedikáltatós, fényképezkedős típus, de most beálltam a sorba. Amikor leültem mellé, miközben a nevemet beleírta, éreztem, hogy hiába tette ezt már ezerszer, ő most is ugyanaz a Karikó Kati volt – egyszerű, kedves, sugárzó ember.
És hogy mi lehet a titka? Talán az, amit tizenhat éves korában tanult meg Selye János stresszelmélete alapján: a stressz úgy kerülhető el, ha mindig arra figyelünk, mi magunk mit tudunk tenni, nem pedig arra, hogy másnak mit kéne csinálnia. Milyen egyszerű gondolat, mégis hányan nem így élünk!
Karikó Katalin persze most is megnevettette a közönséget. Zsebéből előhúzta a „Nobel-díjat” – de nem az igazit, azt, amit ingyen kapott és aranyból van, hanem egy ezüst másolatot, amit saját pénzén készíttetett, hogy az előadásokra elhozhassa. A humor, az önirónia és a hitelesség ritka harmóniája volt ez a pillanat.
Egy órán át hallgathattam őt, de ez az óra maradandó élmény marad. Boldoggá tesz, hogy láthattam, hallhattam, és hogy én is ott álltam, amikor az egész közönség felállva tapsolt.
Köszönöm, Karikó Katalin! Nemcsak a tudományos áttörésekért, hanem azért az emberi példáért is, amit ad mindannyiunknak.
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
