Közel másfél ezer felvétellel bővült a Fortepan gyűjteménye Inkey Tibor fotóművész hagyatékából. A képeket, amelyek 1936 és 1941 között készültek, Inkey Tibor fia, Inkei Péter, valamint a szintén fotóművész Inkey Alice bocsátotta a Fortepan rendelkezésére. Mindezekről Inkey Tibor unokájának, Inkei Bencének a 444 blogfelületén megjelent írása ad hírt.
A cikkből megtudhatjuk, hogy Inkey Tibor a harmincas–negyvenes évek fordulóján olyan lapoknak dolgozott fotóriporterként, mint a Színházi Élet, a Magyarság vagy a Pesti Hírlap. A Fortepan páratlan gyűjteménye így a második világégés előtti békeévek fényképes emlékeivel gazdagodott jelentősen – ezzel a korral Inkey Tiboron kívül leginkább Bojár Sándor objektívjén keresztül ismerkedhettünk eddig. Ő készítette azt a jellegzetes életképet is, amelyen Inkey Tibor és több fotós kollégája látható, és amelyet mi is indexképnek választottunk.
Inkey Tibor pályája véletlenszerűen indult: tizennégy éves korában Székesfehérváron sétálva édesapjával megláttak egy hirdetést, amelyben egy helyi fényképész inast keresett. Bekopogtak hozzá, és a fiú ott maradt tanulónak. Három év múlva már segédként dolgozott egy nagykőrösi műteremben, később Sümegen nyitott önálló műhelyt. 1933-ban Budapesten indította el fotóriporteri vállalkozását, amelyet számos korabeli újság rendszeresen igénybe vett. A múlt század harmincas éveiben az egyik legfoglalkoztatottabb fotóriporternek számított, elegáns műtermet tartott fenn a Múzeum körúton. A háború és az államosítás azonban mindezt elsöpörte, ő pedig később a MAFILM standfotósaként folytatta pályáját
Az unoka, Inkei Bence szerint a most nyilvánosság elé tárt fényképeken Magyarország egyszerre mutatkozik baljós helynek egy példátlan világkatasztrófa előtt, és derűs, európai országnak, ahol az emberek elegánsan öltöznek, az utcák tiszták, az üzletek kirakatai rendezettek.
Úgy gondolja, hogy a képek egy elterjedt tévedésre is rávilágítanak. Az Orbán-rendszert gyakran hasonlítják a Horthy-korszakhoz, és ha csak a revansista, nacionalista szólamokat vagy az árvalányhajas-díszmagyaros esztétikát nézzük, a párhuzam akár indokoltnak is tűnhet. A lényeges különbség azonban az, hogy a két világháború között mindezek mellett létezett egy működő, polgári Magyarország is: nemcsak az elit öltözött jól, az infrastruktúra működött, az államigazgatás kiszámíthatóbb volt, és az ország – a feketeinges szélsőségeket leszámítva – komolyan európai nemzetnek tekintette magát. (Megfogalmazása szerint évtizedekkel később a „polgári Magyarország” jelszavát az aktuális elit is zászlajára tűzte, ám ez már akkor is inkább politikai termék volt.)
Inkei Bence írása számos további értékes gondolatot, és jó néhány korabeli Inkey-fotót tartalmaz, ezek közül mi egyet emelünk ki:
A mára elfeledett Nelson Eddy a harmincas évek egyik legnépszerűbb énekese volt, akinek musicaljei Hollywoodot is meghódították: leghíresebb filmje a Rose Marie volt, és az egy évvel későbbi Rosalie óhatatlanul is egy rosszul leplezett kísérletnek tűnik egy újabb bőr lehúzására. A magyar nézőket azonban inkább egy mellékszereplő, az Amerikában Ilona Massey néven ismert Hajmássy Ilona révén igyekeztek becsalogatni: Hajmássyt az új Marlene Dietrichként próbálták eladni, mérsékelt sikerrel, de így is szerepelt pár hollywoodi sikerfilmben. A Teréz körút 60. pedig egykor ilyen elegánsan nézett ki.
