Igencsak távol áll tőlem Fenyő Miklós Hungáriájának zenei világa. Pedig mindenhová elkalandozok, mindent megkóstolok, semmit sem hessegetek el magamtól anélkül, hogy meg ne próbálkoznék a megkedvelésével, ám az ízlést nem szándék vagy akarat vezérli, szuverén kiszámíthatatlansággal válogatja ki mindenkinél, hogy mit szeret, és mit nem.
Mégis bukkantak fel bennem a gondolatok, amikor jött szembe a hír, a szomorúságot kifejező reakciók és emlékezések. Jellegzetes arca mindig egy vásott kölyköt rajzolt elém, csínytevő és nyughatatlan gyerekkort, lázadó pimaszságot, aztán vagy így volt, vagy sem, tulajdonképpen nem számít.
Az viszont biztosan tudható róla, hogy zenei zsenije nem állt meg a táncolható rocky műfajánál, sőt valójában az egyik legkísérletezőbb figurája volt a hazai popkultúrának. A nyolcvanas évek közepén még nem ért Magyarországra a Music Television, ő viszont kiadott egy albumot, MIKI – Jól nézünk MIKI, itthon addig teljesen ismeretlen break és rap futamokkal. A bronxi gettók mélyéről származó soundra és mozgáskultúrára ki tudja vajh hol bukkant rá, dehát akkora nyelvi tréfa, amint darálja a refrénben a töredezzt, hogy azt mindenkinek hallania kell!
Itthon valószínűleg a szót sem ismertük még, de így hirtelen nem is jut eszembe senki rajta kívül, aki ne csak együttesként, zenekarként tekintett volna önmagukra, ne csak a bandát lássa önmagukban, hanem egy zenei projektet, ami több, sokkal több az előbbieknél. Képes volt mintegy kívülről-felülről, third person nézetből az egészet befogni, arra reflektálni, és ezt a bizonyos projektet tudatosan menedzselni.
Nem kapott Kossuth-díjat. „Ezt a díjat ki kell érdemelni. Az, hogy én megérdemlem-e, vagy nem, az valószínűleg nem vitatható, mert úgy gondolom, ha kapnék, akkor olyan nagyon sokan nem vitatnák el tőlem. De az, hogy nem tudom kiérdemelni, az azért van, mert nem akarom kiérdemelni. Annyit nem ér.” – válaszolta, amikor erről kérdezték.
Érteni vélem a szavait, ezeket a csodálatra méltó eleganciával megfogalmazott kritikus szavait. De tartok tőle, hogy az üzenetét – amely ennek a viharvert országnak sok évtizedre, de talán sok évszázadra visszamenőleg érvényes üzenet – még sokáig nem fogjuk megérteni. Nem azért, mert magyarázni kellene, hanem mert nem akarjuk megérteni. Pedig Móricz is megírta.
Jött szembe a hír, a szomorúság, a személyes élmények, a különféle kötődések, köztük egy hangulatfelelős, aki írja, hogy amikor leült a buli, kiürült a táncparkett, akkor egy biztos receptje volt a katasztrófa elhárítására, és felcsavarta a szőnyeget, vagy útjára indította a limbó-hintót, vagy meginvitált mindenkit a Hotel Mentholba.
Most leült a buli. Tegyetek be egy Hungáriát!
