Ma már természetesnek vesszük, hogy különböző világnézetű és nemzetiségű képviselők vitáznak európai és tagállami ügyekről Strasbourgban, az Európai Parlament falai között. A folyosóin sétálva a benyomásunk is az, hogy nem a politikusok privilegizált világában járunk, hanem egy minden szempontból nyitott, nagy információs közös európai házban, ahol irodisták, újságírók, képviselők és kiszolgáló személyzet közös átjárókon, lépcsőkön, liftekben közlekednek, kávézókban és olvasótermekben találkoznak. Nem mindenhová léphet be természetesen bárki, de még az egyszeri látogató is testközelbe kerülhet a ház belső körével. Újságíróként, a magyar Országház elzárt folyosóiról tekintve még inkább felerősödik ez a közvetlen érzés, amely szinte már zavarba ejtő – holott normálisnak kellene lennie.
Március 9. és 12. között Strasbourgban tartotta havi plenáris ülését az Európai Parlament. Az eseményeket a KecsUP tudósítójaként a helyszínről követtem nyomon (az EP támogatja az ilyen újságírói kiutazásokat), ahonnan részletes cikkben számoltam be arról, hogy „A lakhatási válság súlyos közös problémánk: uniós javaslatcsomagot fogadott el az EP”, valamint arról is, hogy „A Patrióták nem akarnak európai hadsereget – merre megy az EU?”. Most pedig arról írok, mit ad, mit jelent Európának Strasbourg, milyen volt onnan dolgozni újságíróként.
Csöppet sem volt könnyű idáig eljutni
El kell időzni egy kis időt Elzász–Lotaringiában, hogy jobban értsük az EU alapító atyáinak szándékát: miért esett választásuk arra, hogy a közös európai parlament a kulturálisan sokszínű, német és francia hatásokat ötvöző, mégis sajátos jegyekkel bíró régió központjába, Strasbourgba kerüljön. És a választ is itt leljük meg. Éppen azért, mert Európa egyik olyan helye ez, ahol sűrűn gyűlt össze az ókortól a 20. századig itt élő embercsoportok történelmi, gazdasági és szellemi nyersanyaga. Nem véletlen tehát, hogy annyi hatalom akarta megkaparintani a régiót, amely végül a második világháború után – többszöri német fennhatóságot követően – Franciaország része lett.
Az újabb háború elkerülése érdekében azonban nem a Rajna mentén felhúzott fal jelentette a békés megoldást, hanem – az európai integrációs folyamat megálmodója, Robert Schuman szerint – az önként vállalt együttműködés. Terve mögött az az elgondolás húzódott meg, hogy a szén- és acéltermelés feletti kizárólagos ellenőrzés nélkül egyetlen hatalom sem lesz képes háborút indítani.
Politikai nyitottsága azonban nem pusztán gazdasági érdekből merítkezett, hanem onnan kapott táptalajt, hogy Schuman értette, milyen is a határvidéken élni. Német állampolgárként született Luxemburgban. 1919-ben, amikor Elzász–Lotaringiát – ahol élt – visszacsatolták Franciaországhoz, francia állampolgár lett, de tanult Bonnban, Münchenben, Berlinben és Strasbourgban. A közös Európa-projekthez saját tapasztalatokra volt szüksége. Szemügyre vette a tájat, akárcsak egy földrajztudós, aki tudja, hogy a táj hosszú alakítás terméke, amely korszakokon át formálja az itt megtelepedett társadalmat.
Az EU büdzséje – amelyet a tagállamok választói által megválasztott EP-képviselők is közvetlenül formálnak – ezért szükséges, hogy megfelelő válaszokat szolgáltasson a polgárok legfontosabb prioritásaira. Ide tartozik az energia, a közlekedés, az éghajlatváltozás, a biztonság és védelem, a milliókat érintő lakhatási válság, valamint a mezőgazdaság kérdése is. A költségvetést három intézmény – az Európai Unió Tanácsa, az Európai Bizottság és az Európai Parlament – együttesen határozza meg. Már jelenleg is zajlik a következő hét évre szóló, a 2028–2034-es időszakra tervezett uniós költségvetés összeállítása, amelyet egyesek rekordösszegűnek tartanak: közel 2000 milliárd eurós keretével az EU történetének legnagyobb büdzséje lehet.
Folytonos történelmünk nem feledteti el európaiságunkat
Az Európai Parlament hivatalos székhelye ugyan csak 1992 óta Strasbourg, az elzászi város azonban már 1952 óta otthont ad a plenáris üléseknek, amelyeket ma is havi rendszerességgel tartanak itt. A középkori favázas házak, az 1015-ben épült monumentális vörös homokkő katedrális, valamint a reneszánsz és gótikus kultúra – amely egykor Európa keleti feléig is kisugárzott – mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Strasbourg az európai szellemiség egyik történelmi őrzője legyen. Nem mellékes az sem, hogy a város a múltban jelentős nyomdaközpont volt: Gutenberg strasbourgi tartózkodása idején dolgozta ki a mechanikus, mozgatható betűtípusú nyomtatás technikáját. A Parlament ide helyezése mindennek méltó elismerése. A helyválasztás – az Ill folyó és a Marne–Rajna-csatorna találkozásánál – egyben a francia–német megbékélés, valamint egy új Európa fontosságát is hangsúlyozza.
Senki nem vonja kétségbe, hogy az EU számos problémával néz szembe ma, azonban aligha nyúlhatunk vissza a múltban olyan időszakra, amikor ne valamilyen nagyobb mozgások alakították volna a kontinens haladását. Sosem volt olyan időszak Európa történetében, hogy hol kívülről, hol belülről ne érjék – akár a mainál is – nagyobb kihívások. Sokan azt mondják, hogy a mi társadalmunk képlékeny, de a francia történész, Georges Duby kutatásaiból ma már tudjuk, hogy a statikusnak gondolt 11. század elejének társadalma is az volt, mely – legmeglepőbb módon – a paraszti társadalom mozgékonyságában is megjelent.
A kérdés, hogy mindabból, amit európai, nemzeti, s kulturálisan közösen ismerős történeteinknek tartunk, azokat a tagállami jogkörben lévő oktatási rendszerünk milyen minőségben adja tovább. És nem különben ugyanezzel az anyaggal és szellemmel a politikusok és a sajtó hogyan bánik – építő kritikával, vagy a destruktív bot a küllők között magatartásával. Utóbbi hozzáállásnak a gyökereit megragadhatjuk nem csak a kádári majd negyvenévnyi tapasztalatban, mely végül pangásba és reménytelenségbe merült, hanem azokban az autokrata rendszerekben is, melyek elitje saját szűk csoportját a társadalmon belül kaszttá változtatta – a többség kárára. Egy országnak ezzel szemben állandóan emelnie kell(ene) az egész lakosság kulturális szintjét.
Az európai parlamenti vitákból, amiket láttam ezen a héten, sugárzott a hevület és az elevenség, főleg, mikor az EU legfontosabb intézményeinek – az EP, a Bizottság és a Tanács – viszonyáról volt szó, vagyis tulajdonképpen a merre megy az EU? kérdéséről. Ha döcögősen is halad, gondoljunk arra, hogy korábban sosem volt erre lehetősége az európai nemzeteket képviselő politikusoknak, polgároknak, civileknek, tudósoknak, újságíróknak, szakszervezeteknek, hogy közös asztaloknál és hatalmas termekben vitassák meg közös és egyedi dolgaikat. Ez az az eredmény, melyet a folytonos európai történelmünk során összegyűjtött nyersanyagból végül csak tető alá hoztak – hoztunk.
Ezért is érdemes ellátogatni az Európai Parlament strasbourgi épületébe, mely egész évben látogatható, a hét hat napján – és ahova a belépés ingyenes. Az újságíró szemüvegén keresztül pedig ideális terep a munkára, hiszen számukra a helyszínen számos fejlett audiovizuális eszköz áll rendelkezésre: televíziós stúdiók, tudósítói munkaállomások, internettel és nyomtatott háttéranyagokkal ellátott munkaterek – mindez teljesen ingyenesen.
Közös tér tehát ez a ház, ahol nem kell a politikus után futva kicsikarni néhány tőmondatot. A szabály is az, hogy a képviselőket ne a lépcsőfordulóban támadják le az újságírók kérdéseikkel, hiszen rendelkezésre áll minden eszköz a normális beszélgetéshez. Ez nem változtat azon, hogy a politika küzdelmes terep, de – az ehhez hasonló nyitott terekkel – valamelyest szelídíthető.
