Az azóta a Tisza-kormány Miniszterelnökséget vezető miniszterévé kinevezett Ruff Bálint mondatai nem csak akkor tetszettek meg K.-nak, amikor harmincadszor megnézte a nyilatkozatot, hanem már rögtön az első pillanatban. Hát persze, ezért nézte meg vagy harmincszor: elsőre nagyon tetszettek neki. Kőházi Lajos véleménye.
„Mielőtt még nagyon elkezdünk majd a megbocsátás rögös útjára lépni – én leszek az utolsó, aki majd erre rálép…”
Hát igen. Mert az a háború, amit a lelkek ellen viseltek, mindaz, amit tudatos mérgezéssel követtek el, megbocsáthatatlan. Az a hadjárat nem elévülő merénylet a lelkek ellen.
Néhány hónappal korábban K. először nem értette, mit akarnak ezzel a kampánnyal, és első reflexből körberöhögte azt a kreálmányt, hogy ha ők nyernek, akkor a fiaitok, unokáitok mennek az ukrán frontra. Persze nem jóízűen röhögött, inkább katasztrófahangulatú, keserves kacaj volt ez, de úgy érezte, a röhögés a jogos reakció, mert az nem létezik, hogy ezt bárki beveszi.
Aztán eltelt néhány hónap, és lefagyott az arcáról a kényszeredett mosoly. Fölváltotta a döbbenet, amikor nagymamák kezdtek el aggódni, az orruk alá tolt kamerákba, mobiltelefonokba nyilatkozni, hogy nem akarják, hogy azok győzzenek, mert akkor az unokáikat meg a fiaikat viszik az ukrán frontra. K. elképedt. A beetetett, beijesztett nagymamák társadalmi hátterében teljes volt a szórás. Rettegett a falusi, akár tanyasi kendős néni is a kosárkájával a kezében, de reszketett a félelemtől az elegáns kalapot viselő, diplomás belvárosi polgárasszony is.
A választások előtt nem sokkal érkezett K.-nak egy üzenet a vajdasági ismerősétől, a legendás hamiszászlós akció után két nappal, az után az akció után, amikor a volt vezér reggel – egy kis hiszti: jaj, én szegény, korán kell kelni – helikopterrel lement Kiskundorozsmára, a Török Áramlat gázvezeték belépési pontjához.
„Kint voltam Kanizsán, nem volt már ott az égvilágon semmi – üzente K.-nak a délvidéki ismerőse, Árpi. – Viszont azt sose bocsátom meg ezeknek, hogy reszketve fogadott a 85 éves nagymamám, hogy terrorveszély van. Remélem, leszavazzátok végre ezeket.”
Aztán elérkezett a választás napja. K. és családja már leszavazott, amikor az egyik megyei portálnak álcázott kormánypárti propagandaoldalon 16 óra 37 perckor kijött egy újabb poszt – a százezerkettedik propagandahazugság. K. azóta is malmozik, hogy rémhírterjesztés miatt följelentést kéne tenni, de persze semmit nem csinál. A poszt így szólt: „Egy kiszivárgott videó alapján az ukrán hadsereg egyik speciális alakulata véres budapesti zavargások megszervezésére készül.”
Ilyen álhírekkel tömte a lakosság fejét a propagandaoldal – nevezhetnénk akár közpénzköltő társaságnak is. A „költés” itt kétértelmű: pénzt szór, és közben álhíreket költ.
K. ismét hitetlenkedett. „Nem igaz, hogy van, aki ezt beveszi.” Aztán azon kacarászott keservesen és erőltetetten magában, hogy aki ezt országosan közzétette, vajon mire gondolt. „Hogy most győzött meg arról, hogy mégis rájuk szavazzak? Menjek vissza, és kérjem vissza a szavazatomat az urnából? Vagy azokhoz szólt, akik még nem mentek el szavazni? És ha én 16 óra 37 percig nem mentem el, és most ezt meglátom, akkor 17 óra után mégis elindulok a kormánypártra szavazni? De hát azzal hogyan akadályozom meg az ukrán pusztítást Budapesten?”
Ám miután ezt végiggondolta, a szívébe markolt a rettenet. Attól a pillanattól fogva már nem vigasztalta a poszt nyilvánvaló képtelensége. Az egyik gyermeke Szegeden, a másik Pesten tervezte az eredményvárót. Mindketten bízva a változásban. És akkor jéggé dermedt a szíve, és fölhívta a Pestre készülőt: „Drága kicsikém, most az egyszer kérlek, ne menjél.”
A lánya nem nevette ki – jólnevelt, kedves, szülőszerető és -tisztelő gyerek –, inkább lenyugtatta: ne lásson rémeket.
K. viszont látta a rémeket. Most már látta. És közben eszébe jutottak a nagymamák, a kalapos úriasszonyok, az összes mamika, akiket kinevetett. „Hát mégiscsak sikerült nekik, beszartam én is. Most kérek elnézést a nagymamáktól, akik a fiaikat, unokáikat féltették. Most értettem meg, hogy ha a szeretteidben fenyegetnek, a rettenet irracionális. És be kell látnom: én sem vagyok immunis. Engem is elértek. Kenhetem a hajamra a diplomámat, a tájékozottságomat, a nyitottságomat.”
És akkor rájött, hogy nem megbocsátania kell az idősebb generációnak a hiszékenységét, hanem átölelni. És arra jutott: azoknak, akik kreált álhírekkel képesek ilyen rémületet, gyűlöletet, félelmet kelteni a saját polgártársaikban – akiket nyilvánvalóan maguknál alábbvalónak tekintenek –, azoknak soha nem szabad, azoknak tilos megbocsátani.
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.
