Vannak a világon olyan helyek, ahol semmi más nincsen, csak a történelem, ahol az idő totálisan kitölti a teret. Ilyen a thébai nekropolisz a Nílus nyugati partján, a Holtak városa, vagy a dél-manhattani Ground Zero. És vannak olyanok is, ahol – tudatosan vagy sem – csak a jelen, a most, az idő maga, illetve az individuum van jelen. Ilyen lehet egy üveg és fém repülőtér, egy kórház neonfényes várója. És vannak olyan pontok, ahol a múlt búvópatakként tör fel, rátelepszik a jelenre és az egyénre is, hatással van a mindennapokra, akár pozitív hozadékkal, akár traumatikusan. Ilyen terek határolhatóak le Szarajevóban, Európa talán legkülönlegesebb városában.
Kristof Petrovsky írása
Ez az írás reflexió Falusi Norbert kiváló, a kecsup.hu-n megjelent boszniai útirajzára. Két pontra hívnám fel a figyelmet, ahová – véleményem szerint – a városba látogatónak mindenképpen el kell mennie ahhoz, hogy kicsit jobban megértse, átérezze, mi is Bosznia.
Világok határán
„Nincsenek véletlen építmények, olyanok, amelyek elszakadnak az emberi társadalomtól, annak szükségleteitől, kívánságától és fölfogásától, amelyekben keletkeztek, aminthogy az építészetben nincsenek önkényes vonalak és indokolatlan formák. S minden nagy, szép és hasznos építmény keletkezése és élete, valamint viszonya a településhez, amelyben emelték, gyakran viseli magában a történelem egybehangzó és titokzatos drámáit.” /Ivo Andrić: Híd a Drinán/
A Nobel-díjas jugoszláv író leghíresebb regényében egy híd történetén keresztül mutatja be a térség hömpölygő történetét. Szarajevó esetében nehéz egy-egy ilyen konkrét és szimbolikus fogódzót kiválasztani, ugyanakkor a mélyebb megértéshez mindenképpen el kell látogatni a Ferhadija utcára, Gázi Hüszrev bég bezisztánja (bazár) mellé. Az általában igen tömött sétálóutcán található egy vonal, amin iránytű jelzi az irányokat, és egyben a világokat. És valóban, a vonalon állva és nyugatra tekintve ismerős látvány fogadja a magyar szemet. Akár a szegedi Kárász utcában, Pécs belvárosában, Triesztben, vagy Zimonyban is lehetnénk. Közép-Európa köszön ránk, a historizáló épülettömbökkel és a neogótikus Szent Szív katedrálissal.
Keletre fordulva, egy tapodtat sem mozdulva pedig a kelet varázslatos világa, az alapvetően a 16. század folyamán kialakult képpel találkozhatunk; a bazárral, Gázi Hüszrev bég mecsetének karcsú minaretével, ahonnan rendszeresen felhangzik a müezzin Isten dicsőítésre hívó szava, az udvaron az imához rituálisan tisztálkodó férfiakkal, a külön bejárat előtt gyülekező nőkkel.
Két, egymástól élesen elváló világ, kultúra metszéspontja található itt, melyekhez egyaránt ragaszkodnak a bosnyákok. A várost járva egyértelmű, hogy a keleti, oszmán-török, de főleg a muszlim örökség az erősebb identitásképző elem. Nem is csodálkozhatunk ezen, ha megnézzük, hogy hivatalos etnikai kategóriaként a „bosnyák” csak 1993-ban jelenik meg.
A jugoszláv népszámlások során 1961-ben még „muszlim vallású” csoportba sorolták a mai bosnyákokat. 1971 tekinthető fordulópontnak, ekkor már „muszlim nemzetiségként” („Muslimani”), etnikumként hivatkoznak rájuk. Ugyanakkor az ország legújabbkori történelmének – s itt nem tárgyalva, de figyelembe véve a 90-es évek kataklizmáit – fontos identitás-eleme a nyugathoz való tartozás hangsúlyozása is. Ennek programszerű megnyilvánulása a híres-hírhedt Latin-híd (ahol meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst, s elkezdődött a 20. század) tövében található Szarajevói Múzeum.
A kiállítóhely 2007-ben nyílt meg, és a város egyik legmodernebb gyűjteményének tekinthető. Állandó kiállítás keretében mutatja be a Monarchia 40 évét a városban 1878 és 1918 között, külön kitérve a birodalom építészetben, oktatásban, iparban, kulturális életben betöltött szerepére de megjelennek az ellenállás emlékei, és természetesen az 1914. június végi események tárgyalása is.
Temető a Trebević-hegyen
„Szarajevó nagy, nyitott lőtér. Vadászterület.” /Margaret Mazzantini: Újjászületés/
A temetők alapvetően a történelem, a családi vagy kollektív tragédiák színhelyei. Hatványozottan így van ez a várost délről körbevevő Trebević-hegy északi lejtőin, több mint 3 hektáron fekvő régi zsidó temetővel. A turisták által kevésbé látogatott, a maga elhanyagoltságában is monumentális sírkert Európa második legnagyobb izraelita temetője a jobban köztudatban lévő, Umberto Eco által is zseniálisan megírt prágai után.
A szefárd zsidók betelepülése a mai Bosznia, az egykori Oszmán Birodalom területére 1492-ben vette kezdetét. Az alhambrai dekrétum értelmében a Pireneusi félsziget területéről száműzték a zsidó közösséget, akiket a szultán tárt karokkal fogadott a Balkánra. Az ún. ladino nyelvet (judeo-spanyol) beszélő közösségek elsősorban Szarajevó környékén telepedtek le és a kézműipar és kereskedelem területén kamatoztatták tehetségüket háborítatlanul.
A jiddis nyelvet beszélő askenázi zsidó közösségek legnagyobb betelepülési hulláma a Monarchia 1878-as okkupációja után kezdődött meg, elsősorban magyar, de galíciai és osztrák-cseh területekről. Az egymástól elkülönülő izraelita közösség békében élt egymás mellett a muszlim és keresztény lakossággal az első világháború után is, a Jugoszláv Királyság területén.
1941-ben a zsidók lélekszáma 12000 -14000 között mozgott Szarajevóban, ezzel a város lakosságának több mint 20%-át alkották. Az usztasa náci bábállam hatalomra kerülésével kezdődött a szarajevói zsidóság deportálása. 1944-re több mint 10000 embert semmisítettek meg, többek között Auschwitzban, de horvát területeken létesített koncentrációs táborokban (pl. Slana vagy a Pag szigetén található Metajnán) is. A titói Jugoszlávia időszakában tömegessé vált a zsidók kivándorlása Izraelbe, így napjainkban a város zsidó lakossága 300 fő alá csökkent.
A temetőben utoljára 1966-ban volt temetés. Ugyanakkor a történelem nem állt meg. Szarajevó ostromakor a boszniai szerb erők itt alakították ki a mesterlövész-állásaikat, a síremlékek fedezékéből vadásztak bestiális módon a katlanban túlélni próbáló elsősorban civil lakosságra. A területet teljesen elaknásították, ugyanakkor napjainkban már megtisztították ezektől. Az ostrom borzalmairól ír az idézett Margaret Mazzantini Újjászületés c. regényében.
A temetőben sétálva az utazó sem tud kitérni a történelem elől. Lépten-nyomon golyók által rongált márványlapok, ismerősen csengő magyar nevek, és szinte fojtogató csönd uralja a kertet. Érdemes innen letekinteni a városra, talán közelebb kerülünk hozzá.
Az utazó mindig kívülálló, ebből fakadóan nem válaszolhat egy olyan kérdésre, hogy kik a bosnyákok. Ugyanakkor az ezen a kérdésen való gondolkodás, a megismerés vágya teheti teljessé az utat és közelebb kerülhetünk egy nagyon sokat szenvedett, mély gyökerekkel és bölcsességgel rendelkező közösséghez a Boszna, a Drina és a Miljacka partján.
Bosznia nem felejt, de megmutatja, miért érdemes megnézni – útibeszámoló fotókkal
