A 2005-ben alapított Wojtyla Házban jártunk, amely több mint húsz éve minden nap ebédet biztosít a Kecskeméten élő rászorulóknak. Az intézmény „második család” és szociális támaszpont is azok számára, akik ide járnak. A KecsUP Next program egyik gyakornoka, Bálint Levente riportja.
Kolláth Andrea igazgatóhelyettes vezetett végig bennünket az intézményen – szociális szakemberként végzett, de korábban az üzleti életben dolgozott. 2009 óta a Wojtyla Ház munkatársa. Az egész működés – kiemelten a rászorulók étkeztetése, a támogatókkal való kapcsolattartás és logisztika – súlya az ő vállán van. „Az év minden napján 120 főt látunk el. Ez a maximum kapacitásunk, és ezt teljesen ki is használjuk” – mondta a beszélgetés elején. Hozzátette, az igény ennél jóval nagyobb. „Szükség lenne több adagra is, de nincs hozzá elég erőforrásunk. A tanyavilágba pedig már nem jutunk el. Pedig ott még súlyosabb is lehet a helyzet, csak nincs megfelelő autónk, nincs emberünk, és a konyhánk is kicsi.”
Napról napra működnek
A működés anyagi háttere egyszerre bizonytalan – és biztos is, hiszen állandó támogatóik is vannak. Az állam naponta fejenként nagyjából fél liter tej árának megfelelő összegű támogatást nyújt – vázolta fel a helyzetet Andrea.
„Napról napra működünk. Most például május végéig látom, hogy miből és kitől, vagy milyen támogatás által lesz étel. Vannak időszakok, amikor nehezebb ezt biztosítani. Nyáron például kevesebb a támogatás, ‘uborkaszezon’ van, de a konyhán akkor is meg kell oldani 120 ember napi étkezését. Ünnep idején ugyan több az adomány, de enni nem csak karácsonykor kell.”
A fennmaradás záloga a támogatói hálózat: helyi vállalkozók, éttermek, gazdák, magánszemélyek, iskolák, önkéntes szakácsok segítenek étellel, alapanyaggal, anyagi hozzájárulással és az intézményre fordított, gyakorlatilag pénzben nem kifejezhető önkéntes munkával. Vannak heti, havi és éves támogatók is, a partnerek maguktól vagy megkeresés által segítik az intézményt – toborzásra nincs szükség.
Önkéntesek tartják életben a Házat
A Wojtyla Ház nonprofit kft.-ként működik. Ötfős állandó konyhai személyzetükből ketten közmunkaprogram keretében dolgoznak, nagyon minimális összegért, ketten nyugdíjazást követően (szintén alacsony díjazásért) és van egy állandó önkéntesük is, aki egészen messziről érkezett (róla később még lesz szó).
A hétköznapokban az önkéntesek munkájára lehet támaszkodni – nélkülük az intézmény nem tudna működni. Vannak diákok, akik itt teljesítik az ötven órás kötelező közösségi szolgálatot, többen hosszú évek óta visszajárnak.
Juhász Zakariásné (Ida) 2013 óta dolgozik itt. Nyugdíjba vonulása után szeretett volna valamiféle elfoglaltságot találni magának.
– Miért fontos önnek, hogy itt legyen? Nem szeretne inkább pihenni?
– Én így pihenek! Ha nem lennék itt, az emberek hiányoznának – válaszolta Juhász Zakariásné, aki az adminisztrációtól az ételosztásig mindenben részt vesz. Emellett a Wojtyla nyugdíjasklub gazdasági felelőse is.
Van, aki munka mellett segít
Tóthné Rontó Gyöngyvér végzettsége szerint szociális munkás, de főállásban más területen dolgozik. Ő 2016 óta önkéntes a Wojtyla házban. „Bárki kerülhet szorult helyzetbe. Bármikor, bármi történhet, semmit nem tudhatunk előre” – mondta. Nyugdíjba vonulása után szeretne még többet segíteni. „A segítségnyújtás nekem lételem” – jelentette ki.
A történetek eltérőek, mégis sokszor hasonló minták rajzolódnak ki: egészségromlás, pénzhiány, elmagányosodás. „Itt kapnak egy közösséget. Egy helyet, ahova tartoznak” – fűzte hozzá Andrea.
Van, aki máshonnan érkezett
Mhay két éve a Fülöp-szigetekről költözött Magyarországra, és másfél éve segít a Wojtyla Házban – nem csak itt, több helyen is önkénteskedik. Nehezen talál állandó munkát, de – ahogy fogalmaz – szeret dolgozni, ezért számára az önkéntesség nem teher. Jól érzi magát Magyarországon, a helyieket barátságosnak tartja. Andrea elárulta: Mhay munkához való hozzáállása, lelkiismeretessége kiemelkedő.
Hogyan működik a rendszer?
A Wojtyla Házba nem lehet csak úgy besétálni ebédért. A bekerülés rászorultsági alapú, a bérminimum határán élő emberek egyéni elbírálásához kötött, és a KENYSZI rendszerben regisztrálják. „Ez azért fontos, hogy valóban azok kapjanak segítséget, akiknek nincs más lehetőségük” – magyarázta Andrea. Hozzátette: az intézményhez tartozás és az étkezés igénybevétele a szociális intézményrendszernek megfelelő higiéniás előírások, valamint a közösségi élet írott és íratlan szabályainak a betartását vonja maga után.
Az intézmény a helyi szociális hálózat részeként dolgozik: ha valamiben nem tudnak segíteni, továbbirányítják az érintetteket más helyi szervezetekhez.
Nem csak népkonyha
A Wojtyla Ház a téli hónapok alatt tűzifát biztosít a rászorulóknak, emellett az időjárásnak megfelelő ruházatot, és egyéb náluk hiányzó javakat is – ekkor a napi egyszeri meleg étel nem elegendő.
Habár nem tartozik az intézmény fő profiljába, előfordult már jogi segítség nyújtás is: volt, hogy ügyvédek vállaltak pro bono ügyeket, például közműtartozások vagy lakhatási problémák esetén.
A Wojtyla Akadémia rendszeres programokkal várja az érdeklődő gondozottakat. „Sokan, akik ide járnak, nem jutnak el színházba vagy egy kiállításra, pedig igény lenne rá. Mi hozzuk el nekik a kultúrát” – mondta Andrea. Színészeket, írókat, zenészeket hívnak meg, hogy színesebbé tegyék a hétköznapokat.
Sajátos életutak is vannak a Wojtyla Házban
Oskolás János költő története kiemelkedő: hét kötettel a háta mögött él ma mélyszegénységben. Rendszeresen ír verseket. Ugyan ma már kevesebbszer ragad tollat, úgy érzi, mostani versei érzelmileg mélyebbek. A költő nyíltan beszélt nekünk múltjáról: „Húsz évig ittam, mint a fene, el kellett jutnom a mélypontra, hogy változtatni akarjak” – mondta. Kapaszkodót végül az önkifejezésben, az írásban talált. Egy rövid részletet idézett egyik verséből:
„Segítsd a gyöngébbet, ő is tudjon állni!
Könnyebb lesz így neki keskeny nyomban járni.
Amikor még te is világian éltél,
eszedbe sem jutott, hogy másokon segítsél.”
Kispatakiné Szénási Melinda a legrégebbi tagok egyike. Hét gyermeket nevelt fel és hét unokája van – közülük néhányat ma is ő gondoz. Harmincöt évig dolgozott a DÉMÁSZ-nál, de elvesztette az állását, mert nem rendelkezett hagyományos iskolai képesítéssel. Ezután került a Wojtyla Házba mint gondozott. Rövid időn belül munkát kapott az intézményben, egészen a nyugdíjazásáig itt dolgozott. Később nyugdíjasként, szűkös anyagi helyzete miatt ismét visszatért, újra gondozottként, de ugyanúgy kiveszi a részét a munkából, mint korábban. „Néhány éve még a tetőre is felmentem takarítani” – mondta nevetve. „Ma már nem merek, de másban szívesen segítek.”
Döme Julianna 16 éve került a Wojtyla Házhoz, nehéz anyagi körülményei miatt. Azt mondja, itt mindenben segítenek neki. „Úgy érezzük magunkat, mint egy család” – fogalmaz. Korábban aktívan segített a közösségben, de 78 évesen már kevesebbet tud vállalni. „Jó itt lenni” – tette hozzá. Családja van, mégis úgy érzi, „ide jobban számíthatok, mint a családomra”.
Lesz utánpótlás a szociális szférában?
A szociális szféra jövője bizonytalan. Anyagilag ez a terület kiszolgáltatott, nem lehet belőle meggazdagodni. A fiatalok közül kevesen választják ezt a pályát.
Andrea mégis bízik abban, hogy lesz utánpótlás a szociális szférában. „Van benne valami, ami visszahúzza azokat, akiket egyszer megérint. Szépség, embertársaink iránti felelősség, a szegény testvéreink iránti elkötelezettség a közösségépítés, a gyengékkel, a megkeseredettekkel, árvákkal és betegekkel való közös munka. A magunk humanitárius eszközeivel segítünk a rászoruló embereken.”
A rászorulók támogatása sok esetben nem kizárólag intézményi, hanem társadalmi felelősség. Andrea és az önkéntesek példája rávilágít: a formális kereteken túl az összefogás és az egyéni elköteleződés is meghatározó szerepet játszik.
Bálint Levente írása; szerkesztő: Hraskó István
