Bosznia-Hercegovina egy sokszínű, minden rétegében titokzatos világ, amely az elmúlt évszázadban számos szerzőt inspirált – Európában, és hazánkban egyaránt. „Bosznia talány” – írta Ivan Lovrenović, a horvát származású, egykor Szarajevóban élő író, néhány hónappal azelőtt, hogy 1991 júniusában eldördültek az első lövések a nemzetiségileg és vallásilag is megosztott Jugoszláviában. Egy olyan államalakulatban, amely – más európai kísérletekhez hasonlóan – megpróbált túllépni a több évszázados nemzeti ideológiai törésvonalakon valami új reményében. A darabjaira hullott délszláv kísérlet után megszülető új Bosznia-Hercegovina mai napig talány maradt: kulturális és társadalmi sokszínűsége, szépségei és sötétebb arcai egyaránt olyan többletet hordoznak, amely túllép sok más, szintén komplikált múltú szomszédos államon. Útibeszámolónk következik Bosznia-Hercegovinából.
Labirintusszerű út vezet be Bosznia belsejébe – ezt nemcsak a csodálatos sziklaképződmények közt zúgó Bosna és a türkizkék Neretva jelzi, hanem a Szarajevótól Mostarig húzódó élénk, zajos jelenetek is. A hatalmas bércek ölében, minaretek tucatjai, várak és bástyák koronái intenek messziről az utazónak. Még azokat is lenyűgözi a táj, akik Dubrovnikba haladva csak egyetlen fotóra állnak meg a háború ártatlan áldozatánál – a horvát hadsereg által a smaragdzöld folyóba ágyúzott, majd újjáépített – mostari Öreg-hídnál, melynek alapkövét 1557-ben tették le Szulejmán szultán parancsára. A híd évszázadokon át összekötötte a keresztény és muzulmán világot – ma ismét találkozási pont, valódi híd a túlpartra, és persze népszerű turista-látványosság is. Alatta fürdőzők és a hídról a mélybe ugró, edzett férfiak próbatételének helye – nem kevés baksisért.
Bizarr történelmi strukturáltsága folytán Bosznia eklatáns példája a nagyhatalmi beavatkozásoknak. Bosznia végül majdnem másfél évszázados nyomást követően esett el a török nyomása alatt – és Bosznia négyszáz évre az Oszmán Birodalom része lett.
Az oszmánok hatását azonban olyannyira nem lehet megtagadni, hogy részben ma is ez jelenti Bosznia vonzóképességét. A török uralom városokat, utakat, hidakat, és gazdag formavilágot hagyott hátra, megalapozva az orientális kultúra török-iszlám változatának gyökeres jelenlétét. Ma is legszebb építészeti emlékei közé tartoznak a dzsámik, síremlékek, sadrvánok (mecsetek kútjai), hánok (vendégfogadók), a ma már ritkán működő hamámok (például a hotellel egybeépített szarajevói), valamint a bezisztánok – az isztambuli mintát vivő bazárok.
Szarajevó és Mostar azon két város Boszniában, ahol leginkább látjuk a minden egyhangúságot nélkülöző változatosságot. Görögkatolikus templomok, római katolikus harangtorony, a Hagia Sophiát idéző kupolás mecsetek rajzolják a városképet, ha a környező hegyekből tekintünk a völgyekre. De az igazi varázsa a képnek a fehéren és karcsún magasra nyúló számtalan minaret, és esti sajátos karéneke.
Bosznia sajátos geopolitikai helyzete miatt a történelem során gyakran érezhette magát úgy, mintha mindig egy hanyatló birodalom határvidékén feküdne, szembenálló civilizációk metszéspontjában. Amikor Európa „beteg embere”, az Oszmán Birodalom végül kiszorult a Balkánról, 1878-ban az Osztrák–Magyar Monarchia vette át a helyét, és egészen 1918-ig uralma alatt tartotta az országot.
Ezt követően egy új eszme, a marxizmus–leninizmusra épülő, vallástalanító délszláv identitás lépett színre: a jugoszláv vízió, amely egy közös alapra próbálta helyezni a soknemzetiségű államot. E közös híd alapját az jelenthette volna, hogy a térség népei közös, illetve nagyon hasonló szláv nyelveket beszéltek – mint a szerb, a horvát vagy a bosnyák –, amelyeket akkoriban „szerbhorvát” néven foglaltak össze.
Voltak pillanatok, amikor ez az összekapcsolhatatlan összekapcsolódás működni látszott. Végül azonban a felfűtött nemzeti ideológia mindent elsöpört – éppúgy kudarcot vallott itt, mint korábban az oszmán vagy a magyar (Kállay Béni-féle) kísérlet. Bosznia ma is olyan világ, ahol az egyes szám is többes: az iszlám, a pravoszláv-szerb, a zsidó, a katolikus-horvát és a nemzeti kulturális komponens paradox módon egyszerre van jelen.
Ez a társadalom kereszteződések mentén él – sok fájdalommal, töréssel, véres forrongásokkal. Az idei évforduló különösen súlyos emléket idéz: harminc éve, 1995. július 11-én és az azt követő napokban a boszniai szerb erők több mint 8000 bosnyák férfit és fiút gyilkoltak meg Srebrenicában. Ez a modern kori európai történelem egyik legsúlyosabb népirtása. Erre emlékezik minden bosnyák, és erről tanúskodnak a múzeumok – Szarajevóban és Mostarban egyaránt. A Galerija például archív felvételekből összeállított videóval és fotókiállítással idézi meg a háború borzalmait. Az utcák falain poszterek emlékeztetnek a népirtásra – és vetik össze a palesztin civilek meggyilkolását a harminc évvel ezelőtti boszniai eseményekkel. Egy graffiti Mostarban így fogalmaz: „Srebrenica volt a lecke, Gáza pedig a gyakorlat.” És felhívják a figyelmet, hogy nemrég az orosz katonák követtek el hasonló emberiesség elleni bűncselekményeket Bucsa városában és más ukrán településeken.
Bosznia az újrakezdés országa is
A daytoni békére épülő, 1995 óta fennálló, különösen bonyolult államszerkezete adja az alapját az országnak – annak ellenére is, hogy többen temetik a rendszert, hiszen kvázi államok működnek az államon belül. A szerb nacionalizmus újraéledése miatt egyesek háborút is vizionálnak, ám ezt kijelenteni egyelőre túlzás. Az viszont tény, hogy az oroszbarát, Orbán Viktor szövetségesének számító Milorad Dodik évek óta aláássa a boszniai központi hatalmat, párhuzamos intézményeket épített ki, és etnikai feszültségeket szítva azt állítja: a Szerb Köztársaságnak el kell szakadnia Boszniától.
Ez beláthatatlan következményekkel járna nemcsak Bosznia, de egész Európa számára is. Pedig Bosznia épp csak elindult azon az úton, amely minden fejlődni akaró társadalom vágya. Az 1991–1995 közötti háború nyomait már részben eltüntették, a golyónyomok ma kevésbé feltűnőek, mint 2009-ben, amikor legutóbb ott jártam. Ebben jelentős szerepet vállal Törökország is, nemcsak befektetéseivel, de az oszmán kori emlékek restaurálásával is.
Boszniának azonban számos más kihívással is szembe kell néznie – ezek közé tartozik a súlyos környezetszennyezés is. Az ország egyik városában működik a világ egyik legszennyezettebb levegőjű ipari üzeme: a helyi acélgyár gyilkos füsttel borítja be a környéket, miközben a település legnagyobb munkáltatója is egyben. Erről szól The Sky Above Zenica című dokumentumfilm, amely nemcsak a multinacionális cég és a korrupt helyi politika elleni küzdelmet mutatja be, hanem képet ad a város legelszántabb lakóiról is. A filmet idén a kecskeméti Otthon Moziban is bemutatták.
A szolgáltatások bővültek, üzletek világmárkákat és keleti ízlés szerint válogatott árukat kínálnak: szőnyegeket, papucsokat, selyem kelméket. A kávézók teraszai megteltek, a vendégek török kávét, teát és mézes baklavát fogyasztanak. Míg a 2000-es években főleg hátizsákos utazók érkeztek, ma már jómódú – köztük sok muszlim – turista keresi fel a szarajevói bazárt.
A pénztárcabarát Bosznia-Hercegovina a folyók országa
A Kravica-vízesést több egymás mellett elhelyezkedő vízesés alkotja, a legmagasabb közölük 26 méteres. Boszniát a Száva, a Drina vagy épp a kanyonjairól híres Neretva szelik át. A Boszna folyó mentén fekszik Doboj vára, a Neretva partján Pocitelj, mindkettő a bosnyák vadregényesség jelképei. Itt pillantjuk meg először a vasutat, amelynek története az Osztrák–Magyar Monarchia idejére nyúlik vissza. Az első keskeny nyomtávú vasútvonalat az 1878-as megszállás után építették ki, hidakkal, alagutakkal.
2009-ben még közvetlen vonat járt Budapest és Szarajevó között (408 km), ma Belgrádon vagy Zágrábon keresztül lehet eljutni. A Szarajevó és Ploče közötti vasútvonal – amely százhat alagúton és hetvenegy hídon halad át – Európa egyik leglátványosabb vasúti útja. Sajnos ma már alig jár itt vonat, az utazás inkább autóval zajlik.
Autópályából kevés van, a leghosszabb szakasz a Zenica és Szarajevó közötti 64 kilométer (kb. 3,5–4 euró). A forgalom gyér, a fizetés szakaszos, nem matricás rendszer működik. Az utak minősége ellenben jó, még a hegyekbe vezető, kanyargós utakon sem találkoztunk komolyabb hibával.
A Szarajevó Times a fővárost a digitális nomádok pénztárcabarát célpontjai közé sorolja. Bár az „olcsó város” kifejezés relatív, Szarajevóban nyáron még gyenge forinttal is jó árakon lehet étkezni: 2000–3000 forintért már kiadós főétel kapható, egy burek tejföllel 5 KM (2,5 euró), míg két főre a csevap és a pljeskavica salátával és üdítővel 35-37 KM körül van. Vidéken mindez még olcsóbb – a török kávé ára falvakban 2 KM, Mostarban 3–4 KM. Mindemellett Mostarban és Szarajevóban a csapvíz is kiváló – hideg és friss, főleg a nyári 36 fokos melegben.
A bosnyák tengerpart
Neum Bosznia-Hercegovina egyetlen tengerparti települése – egy szűk, mindössze húsz kilométeres partszakasz az Adria mentén. Bár nincs történelmi óvárosa és a látványa nem különösebben karakteres, csendes üdülőfalu hangulatát árasztja – toronyházak nélkül. A meredek hegyoldalra épült házakból nyíló kilátás lenyűgöző, a családias szállások – akár már 20 ezer forintért, olívafás kertek és jó ár-érték arányú éttermek miatt sokan választják pihenésre. Érdekesség még, hogy ebben az öbölbe az osztrák-magyar uralom hadi kitötőt tervezett a 20. század elején – ami végül csak terven maradt meg az első világháború kitörése miatt.
Nemzeti ideológiai szemszögből nézve Bosznia gyakran tűnik zavarosnak, tisztátalannak – kulturális nézőpontból viszont az előkelet európai varázslatos apró szeglete. A nyitott szemmel és szellemmel utazók mind ezt érzékeljük benne, ahogyan egykor Asbóth János vagy az irodalmi élvonalba tartozó Ivo Andrić is, akik e különösségből merítettek ihletet. Úgy gondolom, másként nem is lehet közelíteni Boszniához: ezzel a rá szabott, sokszínű ruhával kell megtalálnia az útját – hogy legalább ebben a formájában megmaradjon azok számára, akik holnap vagy évtizedek múlva indulnak felfedezni.
Újságírónk a kirándulást szabadsága alatt, saját költségén járta be.
