Időutazásban valódi, atmoszférateremtésben pedig maximális filmet vitt nagyvászonra az Árvában a Saul fiával Oscar-díjat nyert Nemes Jeles László. Fél évvel az 1956-os forradalom után járunk, amikor még javában zajlik a szabadságharcosok elleni megtorlás, valamint Kádár János és a kommunizmus „újjászületését” jelképező május 1-jei felvonulásra való felkészülés. Mindeközben a 12 éves Andort csak egy dolog foglalkoztatja igazán: annyi év távlatából mikor tér végre haza a koncentrációs táborból apja, Hirsch.
A prológusban az akkor hároméves – holokauszttúlélő – fiú szemszögéből látjuk, amint 1948-ban anyja visszaveszi magához fiát a kommunisták által megszüntetett zsidó árvaházból. Aztán ugrunk 1957 tavaszára, amikor Andor már kamasz, és folyton csak elképzelt apjáról kérdezi a semmit nem mondó traumatizált anyját és annak barátait. A fiú közben egy pincében, egy hatalmas vastartályhoz beszél, mintha az apja lenne – kérdezve, hol van és ki is valójában Hirsch. Egy nap azonban megjelenik náluk egy nagydarab, erőszakos, gonosz férfi – a hentes Jászberényből –, akiről először azt tudja meg, hogy ő bújtatta vidéken az anyját, miután az apját erőszakkal haláltáborba hurcolták. A férfi azt állítja, hogy ő Andor apja. A kamasz persze nem hajlandó apjának tekinteni az idegent, aki szó szerint mindent felforgat anya és fia addig sem őszinte kapcsolatában, és aki még a vezetéknevét is elvenné a fiútól – csak mert a Mende név magyarosabb, mint a Hirsch.
Már ezekből az emberi viszonyokból is felsejlik, hogy Nemes László filmje túlmutat a rendező saját családtörténetén. Arra is rávilágít, amit a nyilas magyarok a magyarokkal és magyar zsidókkal, a német nemzetiszocialisták a magyarokkal, az oroszok pedig a magyarokkal tettek alig tizenöt év leforgása alatt. Eredménye: árván maradt fiúk és lányok, nőiségükben meggyalázott édesanyák, identitásvesztés, gyermeküket elvesztett szülők, elfojtott düh, vérbe tiport egyéni és nemzeti szabadság – ahol még az elképzelt illúziókat is hazugság váltja fel, a plakátokról és a rádióból folyamatosan ömlő propaganda közepette.
A film egyik drámai jelenetében elhangzik az elmúlt évtizedekben oly sokszor kimondott mondat, amely leírja a kelet-európai kis nemzetek, köztük a magyar társadalom kollektív emlékezetét meghatározó felszólítást: „Erről soha többet nem fogunk beszélni.”
»Úgy látom, hogy az ’56-os események Magyarországon valójában egyfajta polgárháborús helyzetnek tekinthetők – a második világháború utórezgésének. 1956 társadalmi értelmezése, illetve az értelmezésének hiánya viszont engem arra emlékeztet, hogy nem vagyunk képesek integrálni azt a részt, ami nem tetszik saját magunkban. Egy társadalmi hasításban élünk. Mi vezetett el ’56-ig, hogyan viselkedtünk egymással és hogyan viselkedünk magunkkal… Milyen történelmünk volt, mit csináltak a szüleink, látjuk-e az embert a másikban vagy nem? – ezek máig fel nem tett kérdések« – mondta Nemes László a sajtóbemutató utáni beszélgetésben.
Az árva nagyon erős szimbólum, és ha bárki megkapargatja saját családtörténetét, minden bizonnyal találkozni fog vele. Szinte alig van család, amely ne veszített volna el valakit a háborús és politikai őrületben a 20. század derekán, amikor hamis vezérek hamis izmusokat hazudva rontottak rá más nemzetekre – és saját népükre.
Az 1940-es és 1950-es évek magyar történelmét ezért nem külön korszakonként kellene szemlélni vagy oktatni – mintha azok különálló kollektív történetek volnának –, hanem egy egységként. Ezt támasztja alá, hogy emberi léptékben mérve rendkívül kevés idő alatt olyan dolgok történtek a magyar társadalomban, melyek több következő generáció tapasztalat-anyagává váltak – elfojtásokkal, feldolgozatlan veszteségekkel, bezárkózással, megrekedt és kettéhasított történetekkel.
A családtörténet nem pusztán tényeket rögzít, hanem magában foglalja az eseményekhez és szereplőkhöz kötődő érzelmeket, értékeket és nézeteket is – ha ez egyáltalán szóba kerül. Akár hőstettet, akár megvetést kiváltó cselekedetről legyen szó, az emlékezés mindig többről szól, mint a puszta múltidézésről. Ilyen történetekből pedig bőven akad a magyar családokban – és ezért is nézünk még ma is nehezen szembe a honi zsidósággal szemben elkövetett bűnökkel, amelyekben a németekkel kéz a kézben magyarok is részt vettek, vagy az ’56-os megtorlásban közreműködő magyarok által elkövetett gaztettekkel.
Az Árva azt is megmutatja, miként vált magányossá nem csak egy nemzet – hanem egy anya is, aki a fiát veszítette el, miután az októberi felkelés után hónapokig bujkált a romok között, de végül a szadista pufajkások menekülés közben lelőtték.
Az Árva ilyen súlyosan és kiérdemelten nyomasztja a nézőt. Egyesek szerint Oscarra jelölni talán nem volt sok értelme, hiszen a film kétségkívül veszít hatásából azok előtt, akik nem a Kárpát-medence kollektív, fájdalmas tudatalattiját viszik magukkal a mozitermekbe. De ez mit sem vesz el Nemes Jeles László filmjéből, ami úgy tapint rá 1956-ra, mint egyetlen más film sem még.
Aki mégis jegyet vált a filmre, ne számítson feloldásra, pontosan úgy ér véget, mint a huszadik századunk. Volt ugyan lehetősége Andornak, hogy a maga módján fellázadjon a felnőttek által ránehezedő átok ellen, és legalább szimbolikus győzelmet arasson a sorsa felett – ám végül erre nem kerül sor. Így válik azzá a film is, amiért oly baljósan tekintünk vissza a múltunkra.
