És miközben Stockholm felett ezen a dermedt, kristályosan átlátszó, hideg, és mégis a földi szíveket különös melegséggel átjáró téli égen fölragyog valami, ami talán nem más, mint az a láthatatlan rezgés, amelyet csak az angyalok szárnyának lebbenése kelt – azoké az angyaloké, akik Wim Wenders filmjének fekete-fehér Berlinje fölött köröztek valaha, mintha az elveszett, elnémult vagy elnémított emberi vágyak és sebek őrei lettek volna –, most, ebben a történelmi pillanatban, amelyet a világ Nobel-díj ceremóniának nevez, de amelyet mi, magyarok inkább egy végre megnyíló, kegyelemteljes égi északi fényként élünk meg, amelyből valami, valaki, egy prófétai hang, egy alföldi fiú, egy gyulai magányból és világjáró tépelődésből szőtt írói titán emelkedik szólásra, s néz ártatlanul és vádlón az ordas világ szemébe, nos, ebben a pillanatban úgy tűnik, mintha maga Krasznahorkai László lépne oda mellénk és mondaná el ugyanazt, amit már évtizedek óta mond, csak eddig nem hallottuk eléggé: hogy a világ szakadék felé rohan, és mégis, ebben a rohanásban ott lebeg valami végtelenül törékeny remény, egyfajta angyali jelenlét, egyfajta menekülő vagy visszatérő kegyelem, és hogy ez a kegyelem nem kívülről érkezik, hanem mindannyiunkból, a földön csellengő, csüggedő, eltévedt emberek szívéből fakad, különösen innen, a magyar Alföldből, ebből a porból, amelyről Ady úgy sikoltott, mint akit végzet sújt, ebből a kopár szik sarjból, amelyről Arany olyan rezzenéstelen szomorúsággal beszélt, ebből a vaksötétből, amelyet Németh László Iszonya, Erdei Ferenc Futóhomokja, Tar Sándor reményvesztett sorsai és Móricz örökéhes barbárjai tettek örök mementóvá, és amelyben – minden történelmi, kulturális és politikai félrenézés ellenére – időről időre megszületik valaki, aki képes kimondani azt, amit mi nem merünk, vagy amitől maga az ország fél, mert ha egyszer kimondatik, többé nem lehet visszacsukni az ajtót, és mert e kimondás mindig halálos fegyver, nehéz felelősség, árulásnak bélyegzett igazság –, márpedig Krasznahorkai most kimondta, mert ha valakinek, hát neki ami a szívén az a száján, és ezért van az, hogy amikor az angyalok – akár Wenders mozijában, akár Krasznahorkai mondataiban – leszállnak közénk, akkor nem vigaszt hoznak, hanem a látás képességét, annak terhét, hogy látnunk kell mindazt, amire nem vagyunk büszkék, mindazt, amit a történelem újra és újra elgörget előlünk, majd visszateszi a vállunkra, mert ez a teher a mi örökségünk, az önkínzó magyar önismeret kikerülhetetlen feladata, az a bizonyos „határhelyzet”, amelyet Bibó úgy írt le, mint a zsákutcás magyar történelem legfőbb tragédiáját, amelyből csak akkor lehet kijutni, ha egyszer valaki végre meg meri nevezni a valódi sötétséget, amely sosem kívülről jön, hanem mindig belülről fakad, s míg e gondolatok keringenek előttünk, Krasznahorkai ott áll Stockholmban, egy másik, valódi égbolt alatt – távol az Alföld rianásaitól, a gyulai téli köd szagától, a magyar fekete vonatok zárt kupéjaitól, ahol annyi kisemmizett, kiszolgáltatott, félbeszakadt sors utazott generációk óta –, mégis magával viszi mindezt a láthatatlan terhet, mintha nem is díjat kapna, hanem ítéletet mondana a világ fölött, pontosabban a világ érdekében, mert ő nem díszvendég, nem kitüntetett, hanem valamiféle, a modern időkben szokatlan módon komolyan vett írói szent, egy földre szállt angyal, aki nem égi vigaszt hoz, hanem emberi felelősséget, és ebben a mozdulatban, ahogy feláll a pódiumra, ott van minden magyar író, aki valaha is szembement a hatalommal, a saját korának vakságával, s bár mi szeretnénk hinni, hogy ez a lista tele van sikerekkel, valójában inkább vértanúságok és száműzetések szövedéke: Petőfi, aki egy forradalom lángjában tűnt el, Kossuth, aki a szabadság árát száműzetésben fizette meg; Illyés, aki elmondta egy mondatban véleményét a zsarnokságról, és akit ezután örök gyanakvás kísért; Faludy, akit elhurcoltak, megtörtek, mégsem tudtak elpusztítani; Nagy Imre, akit felakasztottak, mert túl közel állt ahhoz, hogy az igazság miniszterelnöke maradjon; és akit mindezek után aznap, július 6-én rehabilitáltak, amikor gyilkosa meghalt, akit épp a francia forradalom kétszázadik évfordulóján temettek el, ami több, mint szimbolikus, akár egy Shakespeare vagy egy Moliére is csettinthetne, hiszen 1989 óta ugyanaz a magyar dráma zajlik a történelem színpadán: a gondolkodók, a művészek, a szabadság kis köreiben élők sosem lehetnek sikeresek ott, ahol a hatalom fél az értelemtől, és ezért szükségképpen szemben is állnak vele – kivéve azokat a szent pillanatokat, amikor a történelem forradalommá izzik, mert olyankor egy pillanatra a hatalom maga is megijed önmagától, mert lássátok feleim, most is itt állunk, mi, egy sokszor feldúlt, sokszor elárult, sokszor félreértett ország polgárai, és nézzük, ahogy egy gyulai fiú, az Alföld fia, megkapja a világ egyik legnagyobb elismerését, amely után majd a Frankfurti Könyvvásár is díszvendégként emeli őt a világ elé, mintha végre mi is visszakapnánk valamit abból, amit évszázadok óta elveszítettünk – azt a hitet, hogy Magyarország többre képes, mint amit a saját kormányai, a saját önbizalomhiánya, a saját félelmei lehetővé tesznek –, eközben fel kell tennünk a kérdést: vajon mi vár ránk Krasznahorkaival, vajon hagyja-e majd a magyar hatalom, hogy egy ilyen angyal járja a levegőjét, vajon hogyan fog viszonyulni ahhoz az íróhoz, aki egész életében épp azokat védte, akiknek nem volt hangjuk, s aki most egy olyan országot tükröz vissza a világnak, amely egyszerre szégyelli és vágyakozik ezután a tükör után, mert tudja, hogy nélküle végképp eltévedne –, és talán ez a végső kérdés: mi lenne velünk nélküle, ki mutatná meg nekünk, hogy az, amit barbárságnak hiszünk, még mindig átfordítható civilizációvá, az, amit embertelenségnek látunk, még mindig visszafordítható emberséggé, és hogy létezik egy ösvény, amelyen elindulva még visszatérhetünk ahhoz, akik valaha voltunk vagy lehetünk, mert ez az ösvény nem más, mint az irodalom maga, az a soha le nem zárható mondat, amelyben Krasznahorkai összeköti az angyalokat és az embereket, a múltat és a jövőt, a pusztulást és a megváltás halvány reményeit, és amelyen járva talán mi is képesek leszünk egyszer újra felemelni a fejünket, és belenézni abba a bizonyos tükörbe, a magyar irodalom irgalmatlanul igaz világszép tükrébe, amely nélkül nemcsak a világ nem tudná, kik vagyunk – hanem mi magunk is végzetesen elfelejtenénk mivégre születtünk: mielőtt ez megtörténhetnék, kiáltsuk együtt az égre: éljenek a földre szállt angyalok örökké és éljen Krasznahorkai is soká!
Zarándy Zoltán írása a KecsUP Hírek olvasói számára
