Fiatalabb éveinkben mindenki fejében összeáll a lexikális törzsanyag: életrajzok, évszámok, címek, anyja neve Hrúz Mária, született Érmindszenten – néhány rubrika egy rossz hatásfokú excel-táblában, persze még véletlenül se keverd Petőfit Adyval! Csakhogy ezek az idegvégződés nélküli, épp ezért rideg és érzéketlen adatsorok valójában semmitmondóak, ha nincs mögöttük maga a történet, a gondolat és a tett.
Egy lépcsővel feljebb lépve a didaktikus iskolai megemlékezések, a mesterségesen kikényszerített pátosz is csak arra elég, hogy magatartási norma keletkezzék, kötelező formai elemekkel, kimerevedett végtagokkal. Pedig a történelem csak eleven állapotában tud hasznosulni: amikor közvetlen kapcsolatokat tudunk általa teremteni, így meg tudjuk őt szólítani és válaszol a kérdéseinkre, ezáltal összeköti jelenünket a múlttal és a jövővel.
A kollektív emlékezethez, hazaszeretethez tehát kell még valamilyen termékenyítő erő, katalizátor, érzelmi töltet. Személyes viszonyrendszer, a semlegesből, a közömböstől történő elmozdulás. Nem birtoklás, nem tulajdonlás, de a hozzánk tartozás, a természetes kötődés magától értetődő, egyben tudattalan folyamata. Nem utolsósorban, sőt talán legszükségesebb feltételként, hogy mi magunk méltók vagyunk-e az örökségre?
No de egyáltalán szembe merünk-e nézni önmagunkkal? Vagy ha éppen tükröt tartanak elénk, inkább felháborodunk a rossz hír hozójának nyers megfogalmazásán? Eljutunk-e a tartalomig, vagy akár képmutatásból, akár sértettségből csupán prüszkölni tudunk?
„Egyáltalán nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok. Isten oda teremtett, azt a kenyeret ettem. Képtelen vagyok büszke lenni, hogy bolondok közé születtem, és hogy bolondok között éltem. Az én személyes sorsomból következik minden, nem abból, hogy magyar, ukrán vagy szlovén vagyok” – fogalmazta meg a pár hete Nobel-díjjal kitüntetett Krasznahorkai László még 2010 őszén. Éppen elindultunk Őszödről a Nemzeti Együttműködés Rendszerének süppedékébe. De kétségtelenül van bántó ereje annak is, ahogyan pár hónappal ezelőtt jogfosztott, tanulatlan tömegként jellemezte a jelenkori magyarságot, és elmegyógyintézetnek titulálta az országot.
Amivel egyébként nehéz vitatkozni, ha az aktuálpolitikai acsarkodásra, és a megmérhetetlen mennyiségben ránk ömlő ostobaságokra gondolunk. Nem is lehet. Igaza van.
Ám rossz szokásunk az önostorozásokra csittet inteni, megsértődni, ripacskodó magyarkodással mimózapózban megdermedni. Pedig keserűnek lenni a keserűben nemhogy tilos, persze nem is kötelező, de teljességgel megengedhető. A keserűség viszont olykor indulatossá tesz, ilyenkor kibuknak nehéz gondolatok, erős szavak, bántó mondatok.
Ugyanakkor – egy másik nyilatkozatával ellentétben – a magyar történelem nem csak vereségekből áll. Ámbár elég sokat – legalább háromszáz évet, a százötven végéig – kell visszamenni, hogy relatív megmaradó katonai sikerről beszélhessünk, és nagyon is elképzelhető, hogy már nem találunk magunk között senkit, aki élő szemtanúja volt ennek az eseménynek, így eleven kapcsolatot tudna vele ápolni. Az viszont biztosan igaz, hogy több mint egy évszázada igencsak kevés jó történt velünk, és egészen kényelmetlen vesszőfutás a történelmünk.
Na ezért igazán nehéz azt az előbb említett érzelmi töltetet, a jó értelemben vett büszkeséget, a nemzeti hovatartozásunk – korábban őshonos, mára elsorvadt – erejét megtalálni, amellyel őszintén tudnánk jelen silányságunk mellett is a múltra támaszkodva önbizalmat nyerni.
Ilyen körülmények között különösen mesterkéltté, már-már gúnyrajzzá, de mindenképpen karikatúrává válhat a kiabáló melldöngetés, a teli szájjal turulreptetés, a turbómagyar cifrázás. Vajon értjük-e, hogy magát a túlzást, a soknak bizonyuló magatartásformát, a rosszul megválasztott viselkedést, ekképp egyáltalán nem a magyarságot mosolyogjuk meg ilyenkor?
No persze valljuk be, nem könnyű az egyensúlyt megtalálni, hazaszeretetünk térfogatméretét az identitásunkban kialakítani. Egyáltalán ehhez az egészen tág közösséghez a direkt kapcsolódási pontokra rábukkanni, hiszen nem kérdés, hogy mi köt össze bennünket közeli hozzátartozóinkkal vagy barátainkkal, és a válasz egészen nyilvánvaló akár egy bélyeggyűjtő klub esetében is, ámde egyáltalán nem egyértelmű, ha azt keressük magunkban, hogy mit jelent számunkra a magyarságunk.
Bizonyosan nem azt, amikor március 15-e csupán kézenfekvő apropó egy wellness-hétvégére, augusztus 20-án sírva vigadunk a nyarat búcsúztatva, október 23-án pedig meg-megbillen időnként a fejünk az ezerszer látott ízléstelen hollywoodi popcornvígjátékon elszunyókálva.
De mégis mit adtak akkor nekünk a magyarok?
- Én szeretem azt az országot, ahol a világszínvonalú Ganz vasúti járműgyártás vitte jó hírünket szerte a világban, és nem szeretem azt az országot, amelyik később kivéreztette, vele egyidejűleg pedig az Ikarust is elkótyavetyélte.
- Nekem magyarságom, amikor a Téli berek hangoskönyvét elindítva csorognak a könnyeim, és nem magyarságom az a hatalom, amelyik a hazámat gazember módjára rabolja le, árulja el és teszi tönkre.
- Egyetértőleg bólintok a Tizedes szimbolikus, kiterjesztve értelmezhető öniróniáján, „Mi még megadni sem tudjuk magunkat!”, és fogamat csikorgatom a politikai igazgató fehérzászlós, az 1956-os nemzetáldozat emlékét sárba tipró megszólalása után.
- Tudok szurkolni egy tisztességesen hajtó-küzdő magyar fociválogatottnak, de nem tudtam szurkolni, amikor hosszú éveken keresztül lelketlenül játszottak, és csak túl akartak lenni az adott mérkőzésen.
A magyar történelem nem csak vereségekből, nullhatos traumákból áll, hanem vannak bőven hathármas győzelmeink is. A legutóbbi éppen Krasznahorkai Nobel-díja. Aminek fogadtatásáról ő maga nyilatkozta, hogy ”ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”.
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.
