Hiába nem történik vízelvezetés a Kolon-tóból már nagyon régóta, a leszáradás több éve folyamatosan egyre erősebb. Ma már csak a kikotort mederrészek mélyebb részein van még van némi víz, de ott is folyamatosan apad – közölte a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság.
Idén májusban forgattunk a Kolon-tónál, akkor az egyik kikotort mederrésznél – a Nagy-vízen – még összefüggőnek volt mondható a vízborítás:
A helyzet az aszályos nyár és csapadékban eddig szintén szegény ősz miatt sokkal rosszabb lett, egyre több kiránduló felfigyelt arra, hogy a tó vízszintje rendkívül alacsony. A nádasok szárazon állnak, a kotort, eddig állandó vízborítású részeken is már előbukkan a meder. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság (KNPI) most egy hosszabb tájékoztatást tett közzé arról, hogy mi vezetett ehhez a katasztrofális helyzethez, és lehet-e tenni valamit ellene.
Az embernek is nagyban köszönhető a tó fokozatos kiszáradása
A Kolon-tó helyén több tízezer éve még futóhomok volt, majd a hegyvidéki hó- és jégtömegek gyors olvadása miatt megnövekedett vízhozamú Duna benyomult ide és kisebb folyóágakat hozott létre. Az Izsák melletti ág a homokos üledéket teljes vastagságában átvágta, így alakult ki lassan a tó, ahol az elpusztult növényzet miatt tőzegképződés is végbement.
A Kolon-tó természetes fejlődésébe később drasztikusan beleszólt az ember. A Kecskemét-Fülöpszállási vasútvonal (1895) és a Kecskemét-Dunaföldvári főút (1930) megépítésével megszűnt a felszíni összeköttetése az északi területek nagy vizes élőhelyeivel. A legnagyobb csapást mégis az 1927-28-ban megépült, a tavat a Duna-völgyi-főcsatornával összekötő lecsapoló csatorna mérte a tóra. A víz elvezetése nemcsak a tó majdnem teljes kiszáradását okozta, hanem a környező művelt területekre is drasztikus, negatív hatása volt.
Tudni kell, hogy a Kolon-tavi (a Nemzeti Parkhoz tartozó) védett terület összesen 3059 hektár, de ez nem mind vizes élőhelyet jelent: vannak itt homokbuckák, láprétek, mocsárrétek, láperdők is. A nádas, valamint a mocsár és láp területe 1200-1400 hektár, míg a nyílt víz mára 20-25 hektárra zsugorodott.
Lépések az eredeti állapot visszaállításáért
Három ilyen beavatkozás is volt mederkotrással:
- 1989-1990-ben egy 6,3 hektár kiterjedésű, 1,4 méter mélységű nyílt vízfelület jött létre;
- 2010-ben 12 darab kis kiterjedésű (100–500 négyzetméteres), különböző mélységű, csatornákkal összekötött tavacska,
- majd 2011–13-ban egy 20 hektáros, változó (1–1,8 méter) mélységű, szigetekkel tagolt nyílt víz lett kikotorva a záródott nádasok helyén (ez a fotóinkon mutatott Nagy-víz).
A kotrások a párolgási veszteséget is csökkentették, ez ugyanis nyílt vízfelületen kisebb, mint amit a vízben álló, sűrű, erőteljes növekedésű mocsári növényzet előidéz.
Húsz éve még a nádasokban is állt a víz, ma viszont…
Csapadékos, jó vízállású években a 2020-as évekig még jellemző volt, hogy a körülbelül 5,5 kilométer hosszú és 1,5–2,5 kilométer széles tómeder nagy részét víz borította, de ma már gyakorlatilag csak a Nagy-víz és az Öreg-víz kikotort medreiben van állandó vízborítás.
„A leszáradás több éve folyamatosan egyre erősebb. Az idei évben először már tavasszal sem volt víz a nádas alatt, csak a kotrásokban. Az északi legsekélyebb Tókás már a nyár végére teljesen kiszáradt. Ezek a kotrások a korábbi tőzegbánya gödrök kimélyítésével készültek. Az Öreg-víz és a Nagy-víz mélyebb részein még van némi víz, de folyamatosan apad. A Kulléri-zsilipnél 50 éve nem volt ilyen alacsony a vízszint” – közölte a KNPI a szomorú tényeket.
A KNPI hangsúlyozta: a vízmegtartás érdekében sok évtized óta a korábbi lecsapoló csatorna zsilipjének lezárásával őrzik a tó vízkészletét, tehát vízelvezetés nem történik belőle. Ez sok év alatt a tó vízszintjének jelentős megemelkedését eredményezte a korábbi leszárított állapothoz képest. Sajnos a mostani viszonylag gyors, néhány év alatt bekövetkezett kiszáradás megelőzéséhez a vízelvezetés tilalma már nem bizonyult elegendő eszköznek.
Eltűnt a víz a tájból
„A klímaváltozás és az emberi tájátalakító hatások következtében az egykori vizes élőhelyek javarészt eltűntek vagy eltűnőben vannak a Duna–Tisza közén. A csökkenő csapadékmennyiség, a növekvő párolgás, a felszín alatti vizek kitermelése, a talajba szivárgó vizek mennyiségét csökkentő tájhasználat, a csatornákkal történő vízelvezetés, valamint a nagy kiterjedésű faültetvények létesítése ebben a korábban zárt erdőtakarót nem hordozó térségben mind-mind szárazodáshoz vezettek” – összegzett a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság.
A Kolon-tó vízutánpótlásának zömét a Homokhátság magasabb fekvésű, tőle keletre és északra található területeiről a Duna irányába áramló felszínalatti vizek adták korábban. A jelentős talajvízszint-süllyedés miatt ezek a tavat tápláló – egyes pontokon gyakorlatilag forrásként működő – felszínalatti áramlások leálltak.
Ezek vízkészletét pedig nem tudja pótolni a mederbe hulló, valamint a tó szomszédságából beszivárgó csapadék. A tó nyugati irányban le is ad felszínalatti vizet, tehát csak folyamatosan működő vízáramlási rendszerben képes nagy mennyiségű víz tartósan létezni a mederben.
„A tó kiszáradását a homokhátsági talajvíz szintjének jelentős megemelésével, a tómedret tápláló felszínalatti vízáramlások helyreállításával lehetne hatékonyan és tartósan elhárítani. Ez rövidtávon valószínűtlennek tűnik, bár van a térség állapotának javítására állami vízügyi terv és szándék, ezáltal hosszú távú jövőkép” – áll a KNPI cikkében.
Egyértelművé teszik, hogy a Homokhátság száradása régóta tartó, sok kiváltó ok kedvezőtlen együttállása miatt bekövetkező, jelenleg is tovább zajló folyamat. Emiatt a vízviszonyok tájszintű, remélt helyreállítása is nehézkes, sok környezeti körülmény együttes javítását igénylő, lassú folyamat lesz vagy lehet.
Mi jelenthet megoldást, és milyen kockázattal?
A KNPI emlékeztet, az áramló felszínalatti vizek korábbi jó állapotának helyreállítását célozza az Országos Vízügyi Főigazgatóság koordinálásában megtervezett, dunai eredetű vízkészletre alapozott homokhátsági vízpótlási program.
A tervek szerint a vizet szivattyúkkal felemelik a Fülöpháza környéki, kiszáradt tómedrekbe, onnan pedig tovább vezetik az Ágasegyháza-Orgoványi-rét területére. A víz beszivárgása a talajvízbe a Kolon-tó állapotát is javíthatja a felszínalatti áramlásnak köszönhetően.
A homokhátsági vízpótlás keretében technikailag megvalósítható a Kolon-tó medrének közvetlen felszíni vízpótlása is, hosszú nyomócső- és csatornahálózaton keresztül vezetett dunai vízzel. Ám a Nemzeti Park figyelmeztet: ez új ökológiai kockázatokat is jelentene. Például megkönnyítené a Dunában élő számos tájidegen állatfaj tömeges eljutását a tőlük eddig mentes, elszigeteltsége miatt jobb természetességű tómederbe. Ám „a teljes kiszáradásnál ennek a kockázatnak a vállalása is tolerálhatóbb megoldás” – véli a KNPI.
Az nem reális lehetőség, hogy helyben pótolják a tóból eltűnt vizet: a feltöltéshez szükséges hatalmas mennyiségű víz kútból történő kiemelése több kilométeres szélességű hatásterületen fokozná a talajvízszint-süllyedést. Ez egyrészt tovább rontaná a környező mezőgazdasági területek vízhelyzetét, másrészt tovább fokozná a tómederből oldalirányban és lefelé történő elszivárgás intenzitását. Ilyen módszerrel tartósan, nagy mennyiségű vizet nem lehetne betárazni a mederben.
Átalakuló élővilág
A tó ingadozó vízszintje miatt változó kiterjedésben, de mindig voltak olyan mederrészek, amelyeket csupán időszakosan fedett víz. Az élővilág azon tagjai, amelyek állandó vízborítást igényelnek, jellemzően megkeresik a számukra alkalmas helyeket. Ezek mostanában egyre inkább csak a kikotort, lemélyített területfoltokra korlátozódnak.
A meder nem kotort, sűrű mocsári növényzettel borított részén jó ideje már csak olyan fajok élnek, amik helyben elviselik az időszakos kiszáradást vagy képesek elvándorolni. Az idei vízhiány ezért egyelőre nem okozott intenzív növény- vagy állatpusztulást, azonban ha a kotort mederrészek is teljesen kiszáradnának, annak lehetnének ilyen következményei.
„A hosszabb időn át elhúzódó szárazodási folyamat (amin korábban is átesett már a tómeder) ugyanakkor természetesen maga után vonja az életközösség átalakulását – nem elsősorban látványos kihalásokon keresztül, hanem fokozatos állományváltozásokkal, a vízigényes fajok háttérbe szorulásával, és a kevésbé vízigényes fajok térhódításával” – figyelmeztet a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság.
