Van egy történetem az újévi fogadalmakról, amit soha nem felejtek el – pontosabban majdnem elfelejtettem, és éppen ez benne a tanulság.
Egy szilveszteri bulin történt, ahol a házigazda – az a fajta ember, aki nemcsak a borokat címkézi fel, hanem az embereket is – minden vendéget felszólított, hogy mondja ki hangosan az újévi fogadalmát. Ő pedig mindezt gondosan rögzítette egy Excel – táblázatban. Egy évvel később, ugyanott, ugyanabban a társaságban, elővette a fájlt, és felolvasta, ki mit ígért meg saját magának. „Szóval” – fordult hozzám – „megírtad az exkluzív interjút a walesi herceggel?”
Csak néztem rá. Nem írtam meg. Sőt: addigra már arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán akartam volna az elmúlt évben Vilmos herceggel interjút készíteni. Na, majd jövőre ):
Ez a jelenet – ha irodalmi párhuzamot keresünk – akár egy Krasznahorkai-regény mellékszála is lehetne: egy jelentéktelennek tűnő rituálé, amelyről utólag kiderül, hogy többet mond az emberi állapotról, mint bármilyen nagy felismerés. A fogadalom itt nem reményforrás, hanem naplóbejegyzés. Nem elhatározás, hanem blöff.
Az írásba foglalt kudarc
Azóta egyetlen szabályom van az újévi fogadalmakra vonatkozóan: semmilyen körülmények között nem írom le őket. Nem posztolom ki, nem ragasztom a tükörre, nem mentem el a telefonomba. Mert amit leírunk, az óhatatlanul elszakad tőlünk. A leírt fogadalom önálló életre kel, és előbb-utóbb számon kér.
Ezt az irodalom már régóta tudja. Esterházy Péter egész életműve figyelmeztetés arra, hogy az írás egyszerre emlékezet és elidegenedés: amit rögzítünk, az már nem a miénk, és már nem lehet azonos velünk. Nádas Péternél gyakran a test emlékezik pontosabban, nem a lélek; Kertész Imrénél pedig az igájába tört egyéniség napi rituáléja és kötelező appelre (lágermustrára) rendelése az, ami kiüresíti a jelentést. Az újévi fogadalom pontosan ilyen: egy mondat, amelyet túl sokszor mondunk el ahhoz, hogy még higgyünk is benne.
Az évek során veszélyesen sok fogadalmat rögzítettem írásban – és pontosan egyet sem tartottam be. Volt év, amikor ünnepélyesen megfogadtam, hogy nem veszek több cipőt online. A cipők azóta is érkeznek – mostmár a Z-generációs gyermekeim számára. A fogadalom meg már rég eltűnt.
A jövőbeli énünk mint távoli idegen
A fenti kudarcunk oka nem erkölcsi természetű. Nem lustaság, nem gyengeség következménye. Hanem a valódi ok az, hogy az újévi fogadalom egy tárgyalás a jövőbeli énünkkel – azzal az emberrel, aki februárban vagy októberben él majd a testünkben. És ez az ember egyelőre távoli idegen. Nem osztja a lelkesedésünket. Nem érdekli, mit akartunk január elsején.
Ezt a radikális idegenséget írja le Krasznahorkai is újra és újra: a szereplők mindig késésben vannak önmagukhoz képest. A döntés és a következmény soha nem esik egybe. Mire történik valami, már nem ugyanaz az ember van jelen, aki elindította.
Ezért nincs értelme „megegyezni” a jövőbeli énnel. Nem partner, hanem utód. És az utód soha nem tartozik hűséggel az elődjének.
Akkor mi értelme az újévnek?
Ha az újévi fogadalmak ilyen megbízhatatlanok, miért ragaszkodunk mégis hozzájuk? Miért térünk vissza minden januárban ugyanahhoz a rítushoz?
Azért, mert az újév nem időpont, hanem egy elbeszélés, egy narratíva egy elbeszélés eleje. Egy kezdőmondat. Olyasmi, mint mondjuk Mark Twain regényeinek eleje: nem ígérnek megváltást, csak annyit, hogy mostantól máshonnan nézzük ugyanazt a világot. Az újév azt az illúziót adja, hogy életünk regényében új fejezet kezdhető, még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy a könyv szerkezete nem változik meg.
Az olvasás hűsége mint a legkevésbé hazug fogadalom
Talán ezért válik az olvasás az újévi fogadalmak állandó szereplőjévé. „Többet olvasok” – mondjuk, mert ez a legkevésbé agresszív ígéret. Nem követel testátalakítást, nem ígér morális megtisztulást. Csak időt kér.
Nem olyan agresszív, mint a fogyókúra, nem olyan bűntudatkeltő, mint a sport, és nem olyan ijesztő, mint az életmódváltás. Az olvasás szelíd fogadalom. Intellektuális. Kulturált. Szinte lehetetlen ellene érvelni.
Mégis: az olvasási kihívások, az éves könyvszámok, az applikációkban vezetett statisztikák gyakran ugyanabba a csapdába esnek, mint minden más fogadalom. Teljesítménnyé válnak. Versennyé. És amikor novemberben kiderül, hogy „csak” kilenc könyvet olvastunk el, megszólal a belső kritikus: mi értelme volt az egésznek?
Kilenc könyv is számít
Pedig a válasz ott van előttünk: ha 2026-ban csak kilenc könyvet olvasol el, akkor is kilenc könyvvel kevésbé leszel ostoba, mint 2025-ben voltál.
De az olvasás élménye is megcsalhat bennünket, ha csupán elérendő cél lesz belőle. Ha az olvasmányainkat csupán számokkal mérjük. Ha az irodalom vagy a tanulás pusztán éves kihívássá válik. Amikor az olvasás mérőszámmá és agy térfogat növelő indikátorrá válik, elveszíti azt, amiért érdemes csinálni.
Márai hősei gyakran nem azért olvasnak, hogy műveltebbek legyenek, hanem mert nem tudnak mást csinálni. Annie Ernaux nem fejlődni akar az olvasás által, hanem megérteni azt a társadalmi teret, amelyben él. Coetzee regényeiben az olvasás gyakran kudarc: félreértések, elhallgatások forrása. És mégis: e nélkül nincs gondolkodás.
Ha 2026-ban csak kilenc könyvet olvasol el, akkor is kilenc könyvvel kevesebb illúziód lesz a világról. Kilenc különböző mondat, amely beleszól a saját belső monológodba. Ez nem kevés. Ez rengeteg.
A jó könyvek nem jobb embereket csinálnak belőlünk. Csak kevésbé magányos gondolkodókat. Rámutatnak arra, hogy amit átélünk, azt már valaki más is átélte, leírta, elrontotta, újragondolta. Ez különösen fontos 2026-ban, egy olyan korban, amikor a nyilvánosság gyorsabban pörög, mint a megértés, és hangosabb, mint a gondolat.
Ez nem cinizmus. Ez realizmus.
A jó könyvek nem célok, hanem mellékhatások
A jó könyvek nem azért fontosak 2026-ban, mert kipipálhatók. Hanem mert megtörténnek velünk. Nem fogadalmakat teljesítenek, hanem jelenlétet hoznak létre egy olyan korban, amely a figyelmünket aprópénzre váltja.
Egy jó könyv nem kéri számon rajtunk az éves tervet. Nem érdeklik a statisztikák. Nem kérdezi meg, hány oldalt olvastunk tegnap. Csak annyit kér: legyél itt. Most.
Ebben az értelemben az olvasás az egyetlen újévi fogadalom, amely akkor is működik, ha kudarcot vallunk benne. Mert nincs benne végső mérleg. Nincs „nem sikerült”. Csak félbehagyott könyvek vannak – és azok is tanítanak valamire.
2026: a csendes döntések éve?
Talán ideje lenne 2026-ot nem a nagy fogadalmak évének tekinteni, hanem az apró, nem dokumentált döntésekének. Annak az évnek, amikor nem alkudozunk a jövőbeli énünkkel, hanem időnként csendben olvasunk. Nem azért, hogy elmondhassuk, hogy olvastunk, hanem azért, hogy legyen mit nem elmondani.
Nem vezetünk Excel-táblát. Nem számolunk oldalakat. Nem tesszük ki Instagramra.
És amikor jövő szilveszterkor valaki megkérdezi: „Na, mit tartottál be az idei fogadalmaidból?”, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy nem tudjuk. Nem emlékszünk rájuk. De emlékszünk egy Krasznahorkai-mondatra, ami túl hosszú volt ahhoz, hogy megjegyezzük, mégis velünk maradt. Egy Esterházy-félmondatra. Egy könyvre, ami nem tett jobbá minket – „csak” szabadabbá.
Ez is valami, nem?
Zarándy Zoltán jegyzete
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.
