2026. április 12-én a NER omlott össze – nem a nemzet. Sőt, kitágult és megváltozott a magyar nemzethez kötődők köre, ugyanis már nem egy párton (Fidesz) keresztül élik meg az emberek a nemzet populáris varázsát. Jól látható változás e téren a nemzeti szimbólumok használatában következett be. Erről írok ebben a jegyzetben.
Hosszú éveken át a nemzeti jelképek használata szinte kizárólag a Fideszhez kötődő választói közeghez kapcsolódott – ahhoz a politikai világhoz, amely önmagát eleinte pusztán jobboldaliként, valamivel később keresztény-konzervatívként, majd végül már csak nemzetiként határozta meg; egyre inkább kizárva onnan olyan értékeket, mint európaiság és demokratikusság, melyek egyáltalán nem ellentétesek a nemzet fogalmával.
Nem állítom, hogy ne jelentek volna meg piros-fehér-zöld zászlók ellenzéki tüntetéseken, vagy hogy a 2022-ben összefogott ellenzék ne próbálta volna használni a nemzeti színeket az uniós és a pártzászlóik mellett. Ezekben a próbálkozásokban azonban mindig volt némi erőltetettség, és kevésbé érződött a magától értetődő természetesség. A Tisza megjelenésével ez hamar megváltozott, és a gyűléseiken – az első pillanattól fogva – szinte kizárólag csak nemzeti lobogók jelentek meg a legszélesebb értelemben.
Félrevezető volna viszont, ha önmagában a Tisza mozgalomhoz kötnénk a nemzeti szimbólumok használatának nagyobb elterjedését. Ekkorra már sokkal gyakoribb volt, hogy sokan épp a nemzeti jelképeinken keresztül fejezik ki a véleményüket – mely nem feltétlenül politikai.
Szimbólumaink terjedésében szerepet játszott az is, hogy a jobb- és baloldal közötti határvonalak fokozatosan elmosódtak, és a politikai törésvonalak máshová helyeződtek át. Így történhetett meg, hogy olyanok is könnyen a nyakukba akasztották a nemzeti sálat, akik egyébként már 2018-ban és 2022-ben is Orbán ellen szavaztak, miközben számukra is felemelő élmény volt jelen lenni futballmérkőzéseken vagy más közösségi eseményeken, ahol a magyar zászló magától értetődő módon volt jelen. Másképp fogalmazva: a nemzeti kultúra szimbólumai részben „kapitalizálódtak”, divattá váltak, és ezzel kiléptek a szűken értelmezett pártpolitikai keretek közül.
Így a kokárda, a nemzeti színű zászló mára már nem egyetlen párté – és még kevésbé egyetlen politikai táboré, vagy Orbán Viktoré; hanem mindenkié, függetlenül pártállástól és életkortól.
Ez április 12-én este mindenki előtt láthatóvá is vált.
Amikor 16 év után összeomlott Orbán Viktor rendszere, Budapesten és több vidéki nagyvárosban spontán ünneplő tömegek lepték el az utcákat. Magyar zászlókkal vonultak fel a fiatalok, családok, idősebbek, dudáló autókból lengették a magyar trikolórt, és olyan, a stadionokból ismert dalokat énekeltek, mint „Az éjjel soha nem érhet véget” vagy a „Magyarország, álé-álé-álé” egyszerű rigmusokat.
Ha nem tudtuk volna, hogy mindez a Tisza Párt győzelmének, de még inkább a NER bukásának szól, azt hihettük volna, hogy a győztes nemzeti futballválogatottat ünneplik a magyarok. Az idősebb választók szemében azonban egy 12–16 évvel ezelőtti Fidesz nagygyűlés képei is bevillanhattak.
Viszont van mégis egy lényeges különbség az akkor és az április 12-ei este között.
A vasárnap esti országos ünneplés nem szervezett volt, nem felülről vezényelt, nem osztottak magyar zászlókat, nem irányítottan zajlott. Spontán tört ki. Fiatalok, idősek, diplomások, vállalkozók és alkalmazottak együtt ünnepeltek az utcákon. Számukra a nemzeti szimbólumok használata már nem párthovatartozást jelent, és nem hűségesküt egy politikai vezetőhöz.
Hiszen a magyar zászló – egyszerűen és természetesen – egy közös jelképünk.
Akik a változásra és a rendszerváltásra szavaztak április 12-én, egyben – egy elképzelt – demokratikus európaiság mellett is döntöttek. Egy olyan világ mellett, ahol – még ha nincs is minden rendben – léteznek intézmények, amelyek megvédik a szabadságjogaikat, ahol az egyén nincs teljesen kiszolgáltatva a hatalomnak – nem úgy, mint tőlünk keletebbre, Moszkvában.
Kimondva és kimondatlanul, ez a választás életforma választás is volt. Nem csupán arról szólt, hogy lesz-e orosz gáz és olaj, hanem arról is, hogy a különböző politikai világok közül melyikhez akarunk tartozni. És ez a mostani választáson valós kérdésként, teremtő erővel jelent meg.
Mert nem lehet mindent pusztán materiális szempontból értelmezni – különösen egy olyan korban, amikor értékrendek között is választunk. Ugyanis ezt a választást maguk a politikusok élezték ki ennyire a választók előtt.
Április 12-én a magyarok elsöprő többsége amellett voksolt, hogy – bár kevés tapasztalatunk van demokratikus működésből – mégis egy olyan világban szeretnénk élni minden nehézségével együtt, ahol valódi verseny van a politikában. Ahol nem fenyegeti a hatalom a szabad, független sajtót. Ahol a közmédiát nem használja olcsó és aljas módon a pártállam. Ahol van független igazságszolgáltatás. És ahol nem egyetlen ember határozza meg emberek csoportjainak a döntését.
És ahol nem lehet kisajátítania egyetlen politikai erőnek sem a nemzetet.
Ha ez a minimum keretrendszer megvalósul Magyarországon 2026 után, akkor máris egy kevésbé megosztott országban fogunk élni.
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.
